Wándza Mihály

Életrajz
Művei
Szakirodalom

Wándza Mihály, Wántza, Vándza
színész, színigazgató, festő, fordító, díszlettervező, rézmetsző
Az első magyar díszletek megalkotója

Született:
1781. október 12. Perecsen, Magyarország, ma Pericei, Románia,
Elhunyt:
1854. Miskolc, Magyarország

Életrajza:

Adatok:

1815 (?) - Bécsben tanult festőnek
1808 - Bécsből visszatért Kolozsvárra, ahol díszleteket készít
1809 - átvette Ernyi Mihálytól az erdélyi társulat vezetését
1810. május 19. - megnyitotta színházát, melyet maga alakított át lovardából
1810-1812 - igazgatója kolozsvári magyar társulatnak
1814- kiteszik őt és társulatát az általa színházzá átalakított épületből
1814-1819 - Magyarországon vándorszínész, majd Debrecenben direktor
1819 - az Aradi társulatban játszott, amelynek élén is állt
1820-tól Miskolcon élt, és főképp festészettel foglalkozott
1823 - Szegeden nyári szabadtéren játszott színielőadás ment díszleteivel
1830, 1837 - alkalmi jelleggel készített díszletet a Kassai társulatnak
1830 -1848 - Pesten, a műtermében él első sorban a festészetnek
1848 - 1854 Miskolcon működik
1854 - halála, Miskolcon

Összefoglaló:

A kialakuló magyar színjátszás első nevezetes díszletfestői közé tartozott. Akkoriban nem volt önálló díszlet és jelmeztervezés. A díszleteket ügyes képírómesterek készítették, míg a jelmezek felől maguknak, a színészeknek kellett volt gondoskodni. Vándza - bár nevét többen többféle módon írta maga is - egy jó képességű iparosmester volt, akinek nagyobb érdeme inkább a halódó erdélyi színtársulat időszakos felélesztésében volt. Mint színész átlagosnak számított, mint színdarabíró inkább a témaválasztás, és formanyelv tekintetében tudott előremutatóan újat adni (népi-, és betyár történetek, cigányzene és műdalok színpadi alkalmazása terén) kellő irodalmi értékek nélkül is, színpadi munkái a népszínművek előfutárának tekinthetőek. Mint rendező, az első tudatos magyar rendező volt, mint direktor kellő tekintéllyel tartotta egyben társulatát, a városi magisztrátustól kijárta a mecenatúrát. Rövid működése alatt is színvonalas műsort teremetett. Színre vitte Hamlet-et, Lear királyt, Machbeth-et, a Coriolanus-t, A haramiák-at, s valamennyinek címszerepét ő játszotta. Mint díszletmester tanult képíró-tudásával segítette az előadások előmenetelét, sőt a lovardából lett színházát is maga festette át díszes Thália otthonává. Szerette a tömegjelenteket, a látványos hatásokat. Egyféle színházi mindenes. Visszavonhatatlan érdeme, hogy Kolozsvár fiskális magisztrátusa számára egyértelművé tette néhány éves direktori munkálkodásával: a magyar ember számára is fontos a színház, annak ellenére is, hogy közvetlenül nincs gazdasági haszna. Mégis egyértelműen érezhették a városi urak, hogy más minőségnek számít kolozsvári polgárnak lenni ott, ahol van anyanyelvi színház is, a közélet is felfrissült tőle. Kolozsvár üzenete idővel lendületet adott a Pesti polgárságnak, sőt az egész hazai szellemi élet kibontakozó ébredésének is a felvilágosodás korában.

Életrajza:

Az ifjú Vándza a képíró-tanonc

Vandza Mihály, volt az első magyar színpadi díszletfestők és rézmetszők egyike, és az első tudatos magyar színházi rendező. Életútját töredékesen ismerjük, részletekből és "lenyomatokból" következtethető ki többnyire munkásságának egy-egy eleme. Kolozsvári tanulmányait követően Bécsben a festőakadémián tanult. 1810-ban, Kazinczy (1810. V. 5.) Döbrenteihez írt leveléből tudjuk, hogy "Nagy Sámuellel, az Erdélyi Rézmetszővel, Marczinkái Elekkel, és Kis Sámuellel együtt tanulta Vandza Mihálly a képírást Bécsben, az ugyancsak magyar születésű Hess Mihály Prof. alatt." Egy korábbi levélből értesülhetünk arról is, hogy Kazinczy mint vélekedik róla: (.) "Professor Neuhauser, ki őtet is tanította a festésben, felőle úgy szólott, mint középszerű fejről."
Ez a "középszerű fej", azonban Schikaneder-nek, a legfényesebb bécsi színház, a Theater an der Wien építtetőjének tanítványa is volt Bécsben. Emanuel Schikaneder (1751-1812) osztrák vígjátékíró és opera-librettista, nagyszerű színházi szakember volt, és talán nem is mellesleg Wolfgang Amadeus Mozart operájának, A varázsfuvolá-nak szövegkönyvírója. Mint Schikanedernek, a látványosságok nagystílű művelőjének tanítványa sokat adott maga is a díszletekre, a látványosságokra, világítási hatásokra, s nagy szerepet szánt a táncoknak, kedvelte a balett előadásokat.
A bécsi tartózkodása - különösen Schikaneder mester barátsága - meghatározta Vandza színházi elkötelezettségét

Kolozsvárott ideiglenes színházat igazgat - a magyar társulat hányatott sorsa.

1809-ben visszatért szűkebb hazájába, Kolozsvárra, s felcsapott színésznek, valamint "decoratio-festőnek", vagyis színházi díszletfestőnek. Nevezhetnénk erős túlzással akár első jelentősebb díszlettervezőnknek őt, bár esetében inkább az iparosmester szó jobban megközelítené a valót. A síkokra osztott tér háttérvásznait, oldaltakaró függönyvásznakat, és a bársony függönyt követő, front függönyöket festette meg a kor igényeinek megfelelően, néha túlcsorduló élénkséggel. Díszletkészítő mivoltán azonban jóval túltett az, amit a magyar Thália érdekében végrehajtott.
Kolozsvárott az ő nevéhez fűződött báró Wesselényi halála után árván maradt magyar színészet fellendítése, s átvette Ernyi Mihálytól az erdélyi színtársulat vezetését. Az özvegyen maradt báró Wesselényi Miklósné ingyen adta át lovardáját, amelyet Vándza alakított át színházzá, és amit Vándza igazgatásával 1810. május 19-én megnyitott, és két évadon keresztül, 1812-ig igazgatta a magyar társulatot. 1812-1813-ban a magisztrátus embere, később (1813-1814) egy főrangú vállalkozó vezette a társulatot. Majd 1814-ben az új tulajdonos, egyszerűen kitette a társulat szűrét az épületből.
A II József császár által korábban meghirdetett német kultúrát támogató rendezőelvek érvényre jutottak egyébként a kolozsvári magyar színjátszás kibontakozásakor is. Kolozsvár városának eladdig nem lévén saját színháza, báró Rhédei László 1809-ben átépíttette, az 1792 óta már ismert palotatermét. Három páholysort és karzatot alakíttatott ki, és az így kialakított színházát meghirdette bárki bérlő számára - üzleti alapon - amelyet akkor végül is a tőkeerősebb német nyelvű társulat nyert el.
A jóval kevesebb pénzből gazdálkodó magyar színjátszásnak kevés támogatója akadt. A patrónus adott esetben Wesselényi báró özvegye volt, akitől átmenetileg: a társulat ingyen megkapta a Wesselényi lovarda épületét, ahol Vándza körülbelül 2000 forint értékű szakmunkával (anyagokkal együtt), festői végzettsége és tudása érvényesítésével alkalmi színházat alakított ki, a magyar társulat részére.
A színház indulásakor, Kolozsvárott, még 1810 tavaszán a magyar színtársulat működőképesnek találta azt a színi-pártolással foglalkozó színházépítő bizottságot, amely országgyűlés delegáltjaiból állt. A színházépítő bizottság elkötelezettsége találkozott Kolozsvár városának a megnyitandó színház kapcsán kialakult jogérvényesítő törekvésével. A kezdeti sikerek láttán, a Vándza-féle társulattól idővel ugyanis a magisztrátus nemcsak a kommerciális taxát kívánta behajtani a játékengedély fejében, hanem igényt tartott további jótékony célú előadásokra is, sőt a törvényben előírt cenzúra gyakorlására, ráadásul az előadások felügyeleti jogkörére is igényt tartott. A magisztrátus kézben akarta tartani a színház ügyét.
A színházat egyébként az átadásra maga Vándza festette ki. A megmaradt leírásokból tudni lehet, hogy néhány függönyt un. kreditor-selyemre festett, az oldal függönyöket rumburgi vászonból, és nehéz atlaszból készítette el, arany-és ezüstrojtokkal. És hogy milyenek voltak ezek a díszletek, arról többet megtudhatunk Döbrenteinek Kazinczyhez írt 1811. V. 20-iki leveléből:
"Vandza, a .kolozsvári theatrum igazgatója, annyira igyekszik, hogy a Gubernátor nevenapján győzedelmet víva, a' mint Ujfalvi Krisztina írja, Orfeus és Euridice adatott. A Dekorátziók bájolok, erősen bájolok". Döbrentei -a levél tanúsága szerint - nem látta, nem láthatta a megnyitó előadást, hanem csak elmondások alapján (Ujfalvi Krisztína) írta le a színháznyitás nemes aktusát. E levelében említi, hogy Vandzát a kormányzó és gróf Rhédey László "faveállják", vagyis támogatják. E téren tehát kiválóbb érdemei vannak, mint az ugyanezen időben élt "színjátszó és színmesternek", Simonffy Györgynek.
A megnyitás, és a kezdeti működés idején, Vándza felmerülő tárgyi költségeket részben a játékengedély ügyében is közbenjáró bizottság fedezte, részben pedig a 30 páholy előzetes bérletezéséből fizették. Ugyanez a bizottság azonban csődöt mondott a magyar színtársulás hétköznapi működés kérdéseiben. Az idő közben megtelepedett és a Rhédei-házat bérlő német társulat játéknapjaival, valamint a főrangú közönséget elvonó aktuális és hagyományszerű báli napok megállapításával való egyeztetés tárgykörében már nem képviselte érdemben a magyar színtársulat fennmaradási érdekeit. Kellő tőke és szakértelem híján - kudarcot vallottak azok a törekvések is, hogy a komissió akár közvetlenül (1812-13), akár főrangú, a gubernium köréből kikerülő vállalkozót támogatva (1813-14) vezesse a társulatot. (Minthogy fő tevékenységük, a színházépítés ügyében sem sikerült előbbre lépni; a bizottság 1815 és 1820 között szüneteltette is működését.)
A Vandza által kialakított ideiglenes színház épületének többszöri eladása végül is oda vezetett, hogy 1814-ben az új tulajdonos egészen egyszerűen kiköltöztette a társulatot is az épületből. Néhány, magánháznál tett kezdeti és balsikerű kísérletet követően 1815 és 1819 között, négy éven keresztül egyszerűen nem volt magyar együttes Kolozsvárott, miközben a folyamatos játéklehetőség révén megerősödött, és ez által egyre erősebb tőkével rendelkező német színtársulatok 1810 és 1820 között is folyamatosan működtek ugyanott. 1814 után Vándza látva Kolozsvár városának érdektelenségét, felhagyott a magyar nyelvű színjátszással, s társulatának egy részével Magyarországra költözött Erdélyből. A Vándza-féle társulat másik része Marosvásárhelyre telepedett. (Lásd: Honművész, 1837. 358-59. l.)

Kolozsvár után

A kolozsvári magyar társulat helyének huzavonáját követően Vándza Magyarország területén lett vándorszínész, idővel pedig Debrecenben színházigazgató. Később azután Nagyváradon találni. A megmaradt iratok tanúsága szerint 1819-ben Aradon játszott, amely társulat élén szintén ő állt.
Színészként hősi szerepeket játszott, volt Hamlet, Rinaldo Rinaldini (Hensler), de alakította Moór Károlyt, Schiller: Haramiák című drámájában. Feljegyeztetett, hogy mikor 1818. április 10. Kántorné "különös hasznára" a magyar színészek német nyelven adják elő Kotzebue két vígjátékát: "Die Brandschatzung" és "Das getheilte Hérz" cimű darabjait, akkor Vandza is közreműködött, az első vígjátékban Gutmant, az asztalost adva.
1820-tól Miskolcon festészettel foglalkozott, de a miskolci és kassai társulatok számára még az 1830-as években is díszleteket festett és látványosságokat tervezett, pl. 1837-ben Kassán Az álom, vagy a pokolnak tett eskü betöltésére rendelt borzasztó éjfél c. darabjához.

Vandza az első magyar dekorációs festő

Dekorációs festéseiről maradtak fenn feljegyzések, például az egyik "Magyar Kurír" 1821. I. 147. egy tudósításában :
"Hazánk egyik festő és theatrikus talentumáról nevezetes fija Vandza Mihály Debrecenben a király születése napja alkalmából rendezett banketten, egy jól készült galambformát eresztett le selyemszálon, a szála felső szellőztető lyukán által. A madár szájában olaj ágacskát, mejjén pedig egy festett táblát hozott le, mellyen felül Felséges királyunknak, alól pedig jobbról a Méltóságos k. Comissarius Urnak, balról pejig nemes Debrecen városának jól talált címerei szemléltetvén: Ő nagysága a Madarat, minden Jeleivel s Emblémáival egyetemben, azon Irós-vajból formált Báránykának pálmafájára akasztotta - mely az asztalt díszítette."

Vándza a színpadi szerző

Vándza drámaírással is foglalkozott, a nagy darabínség idején. Hét színpadi műről van tudomásunk, amelyben történelmi játék épp úgy megtalálható, mint zenés vígjáték. A legelsők közül való a "Horrides" című drámája, amiről annyit lehet tudni, hogy 1810. VII. 9. került-színre Kolozsvárott és ekkor szokatlanul nagy volt a bevétel: 415 frt. De még ennél is nagyobb sikere lett az 1817-ben Váradon megjelent "Zöld Marczi vagy az úton álló haramia" című drámájának. Ezzel nyert először jogot a színpadon a betyár romantika. A "Hazai és Külföldi Tudósítások" úgy emlékeznek meg róla, hogy : "igen szép morális és erköltsi jelenségekkel felruházott darab, nem mint némelly minden csinosság és érzés nélkül való haszonvehetetlen munka" - írta a korabeli tudósító.
Később Bayer József a magyar drámairodalomról írt kiváló munkájában így említi a darabot: Vandza Zöld Marczi-ja nincs drámailag, de még színszerűleg sem feldolgozva. Egyedüli érdeme, hogy itt lép fel először a magyar középosztály és az alsóbb népréteg. Ott szerepel a földbirtokos, a kétszínű juhász, a kikapós menyecske, a csaplárosné betyár szeretőivel, sőt van a darabban lakodalmas menet, tánc, zene, hihetőleg talán az első cigányzene magyar színpadon. Csak a népdal hiányzik, amit viszont a komikus műdalok pótolnak.
Másik színpadi művéről feljegyzés a "Hazai és Külföldi Tudósítások" 1823. 19. számában jelent meg. Egy szegedi tudósítás szól a színtársulat búcsújáról, mikor Kisfaludy Károly "Kemény Simon és Hunyadi János" darabja került színre. A tudósítás kiemeli, hogy ezt az előadást szabad ég alatt rendezték, tűzijátékkal. A korabeli írás lelkesen szól Vandza tehetségéről és felemlíti, hogy "a ki valamint a' játékszíni darabok készíttésében, úgy a' Theatrumi képírásban és muzsikában is különösen jártas". Itt tehát a festészeti, és drámaírói tudás mellett szó van zenei ismereteiről is.

Vándza munkásságának jelentősége

Tanult szakmájában, a képírásban, táblakép-festészetben dolgozott élete második felében, a színházi munkálkodást háttérbe szorítva. Hogy mi vezette őt arra az útra, hogy buzgó és igen aktív esztendők után felhagyjon a magyar színházi kultúra lángjának őrzésével, azt ma már nehezen kinyomozható, s talán nem is fontos. Mint színész átlagosnak számított még korában is, mint színdarabíró inkább a témaválasztás, és formanyelv tekintetében tudott előremutatóan újat adni (népi, betyár történetek, cigányzene, műdalok színpadi alkalmazásával) kellő irodalmi értékek nélkül is, mint direktor összefogta a társulatot, a városi magisztrátustól kijárta a mecenatúrát, mint díszletmester tanult képíró-tudásával segítette az előadások előmenetelét. Egyféle mindenes spiritus rector-ként az akkori magyar színházi kultúra teljes vertikumában jelen volt, és valószínű jobb híján saját munkájával pótolja azt, amit könyvtárakban hiába keresett. Amit látott Bécsben jól működni, azt a tapasztalást ültetette át a hazai szűkös és kissé távolságtartó, gyanakvó és némiképp érdektelen közegébe. Maga Kazinczy is fenntartásokkal beszélt róla, talán épp Vándza sokféle tevékenysége miatt, amelyekben egyenként inkább a középszert gyarapította, semmint az élen járt volna. Valószínű, hogy a kor emberei igen nehezen értették meg azt sok mindenre kiterjedő ügybuzgalmat, amelyet nemzeti önértékelésünk feltornászása végett végzett ő személy szerint. Gyanús az, aki ennyi mindenbe belekap. Óvakodni kell tőle - közel áll a dilettánshoz, vagy a zsenihez.
Vándza járván külföldet tapasztalhatta a hazai szellemi elmaradottságot, és hazatérve lendületes hévvel látott neki szinte mindennek, hogy változzék meg, váltson irányt, hogy a magyar-kultúra szekerének kocsirúdját - ha kell követők nélkül is - átfordítsa a nyugati kultúra irányába való törekvések felé. Talán ő is Apáczai Csere János sorstragédiáját élte volna át? Tudjuk Apáczai belebukott a nyugati kultúrának meghonosításába, a magyar közöny, és értetlenség leterítette őt, bár utólag azt is tudjuk, mennyire nem múlt el nyomtalanul az ő ügybuzgalma, és szenvedélye. Nem tudhatjuk biztosan Vándza miképp gondolkodott, csak sejthetjük cselekedetein keresztül mindezt. Látnivaló egyértelműen, hogy a nyugati kultúrértékeket konvertálta át a hazai körülmények közé, elsősorban, a hazai kultúra leggyengébb láncszemén kezdve, az akkoriban igencsak haldokló, bár szebb napokat is látott magyar színházkultúrán keresztül. Aztán, hogy jobb nem lévén maga ír hozzá darabokat, maga készíti el a díszletet, egynémely szerepet is eljátszik, ha kell? Hogy mindezeket betudhatjuk a kőszínházi kezdetek kialakulatlanságainak? A semmiből a valami felé mutató iránynak? Valószínű.
Bizonyára maga is érezhette a saját képességeinek hiányát, és korlátait, de előrébb való volt az egész lendülete, és működése, mint sem a részletek kifinomítására figyelt volna jobban. Örök kérdés egy változó korban (amelyet utólag hőskornak aposztrofálnak), hogy melyik az előrébb való, a történések folyamatossága, vagy inkább a részletek cizelláltsága. Az utókor, a tudomány mindenesetre a részletek finomságát őrzi meg, az egyéni lendületet pedig betudja a történelmi szükségszerűség globális szemléletébe. Pedig jelen esetben is látnunk kell, mennyi egyéni akarat szükséges egy korszak változásaihoz.
Hogy mindezek mögött húzódhatott valamiféle egyéni exhibicionista vágy is? Lehet. Mit sem von le Vándza értékéből. Visszavonhatatlan érdeme, hogy Kolozsvár fiskális magisztrátusa számára egyértelművé tette néhány éves direktori munkálkodásával: a magyar ember számára is fontos a színház, mint kulturális intézmény, annak ellenére is, hogy közvetlenül nincs semmiféle kézzelfogható gazdasági haszna. Mégis egyértelműen érezhették a városi urak, hogy más minőségnek számít kolozsvári polgárnak lenni ott, ahol van anyanyelvi színház is, ráadásul még a közélet is felfrissül tőle.
Kolozsvár üzenete idővel pedig lendületet adott a Pesti polgárságnak, sőt az egész hazai szellemi élet kibontakozó ébredésének, és ha úgy tetszik örökmécsesként irány mutatott a változásoknak, a színház világán keresztül. Ez az őrláng egyébként azóta is ég ott Kolozsvárott, immáron több mint kétszáz éve. Ha úgy vesszük Vandza "dilettáns" lelkesedése, és ügybuzgalma mégis meghozta gyümölcsét, a mai korokig hatva, átívelve ezernyi historikus bajt és történelmi vészt.

Vándza, mint festő

Élete második felében jobbára a tanult hivatásának, a festészetnek él. Kevés munkája élte túl a történelem viharait. Képek esetében verbális leírásokra hagyatkozni veszélyes, és ingoványos terület. Vandza Mihályról, mint festőről megemlékezik emlékezik Szana Tamás is
Csöndélet-képeket festett a XIX. század húszas éveiben és "Mátyás király és Beatrix hercegnő" című képe (1828-ban) feltűnést keltett. E festő elébb színészi pályán is működött, színdarabokat is írt, fordított, néhány új szót is honosított meg abban az időben, mikor sokszor erőltetett kifejezéssel kaptak lábra Kazinczy nyelvújítási törekvései nyomán. Már ekkor is előszeretettel festett, és mint Döbrentei Gábor írja, Székelynét, a Kolozsvári Színház e kiváló művésznőjét is lefestette, mely képéről a színészet barátai rézmetszetet akartak készíteni. (Naményi Lajos, Művészet 1907/ 3sz.) .
A kérdéses festményét Döbrentey is megemlíti Kazinczyhoz írott egyik levelében (1811. XI. 16.):
"Játékszínnél közmegvallás szerint, hazafiúi tűzzel fáradozik (már mint Vandza- szerk.). Az ő festése felől, ha jónak lehet is mondani, ne képzeljen a Tekintetes úr magas művészi ecsetet. Székelyné mellé egy asztalt feste, ha jól emlékezem, melyen egy edényben virágok vannak. Ez nem oda illő úgy tartom."
Szana Tamás munkájában említi, hogy 1828-ban Pesten ki volt állítva egy 11 láb magas és 8 láb széles képe "Mátyás király és Beatrix hercegnő találkozása" cím alatt, továbbá "I. Mária királynő eljegyzése Zsigmond brandenburgi herceggel" című festménye. Kár, hogy adatainak forrását nem jelöli meg, de azt írja az egykorú feljegyzések nyomán, hogy "jó csoportosítás, élénk színezés jellemzi ezeket. Műterme Pesten, az akkori Kishíd-utcában volt, amely a mai Váci utca egyik mellékutcája volt, (ma Türr István utca) Csendéletképeket festett és festményeiben sok a természetesség". (Naményi Lajos - Művészet 1906.)
Portréi, csendéletei, egyáltalán munkáinak java nem maradt fenn. Az 1831-es keltezésű Homrogd templomának görög-katolikus Ikonosztáza őrzi ma is keze munkáját talán egyedül.

Írta és az összefoglalót készítette: Takács István - 2010. - www.szineszkonyvtar.hu

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu