Upor Tibor

Életrajz
Díszlettervei
Foto
Szakirodalom

Upor Tibor Díszlettervező,

Született:
1904. június 15. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1960. június 4. Budapest, Magyarország

Életrajza:

Adatok:

1924 - római akadémián képzőművészeti tanulmányokat folytat
1927 - Braunschweig egyetemen mérnöki oklevél
1927 -1930 Új Színház - díszlettervezője
1930 -1936 Nemzeti Színház díszlettervezője
1936 -1939 Magyar Színház díszlettervezője
1939 -1945 inaktív
1945 -1952 az építőiparban dolgozik
1952-től haláláig a Vígszínház díszlettervezője
1953 - tagja a Művelődésügyi Minisztérium, művészeti tanácsának

Életútja

Családi viszonyok

Nagyapja Ungerleider Mór az első pesti kávéház-mozi tulajdonosa, míg édesapja Ungerleider József is kávéháztulajdonos, és 1907-ben - akkor már, mint Upor József - a Tőzsdepalota kávéházának vezető-tulajdonosa, amely az első világháború kitöréséig nagy jól prosperál. A háború végefelé, 1918-ban átveszi a Simplon Kávéházat, s azt vezeti sikerrel. Idővel áttelepszik az Andrássy útra, az Operával szemközti Drechslerbe, ahol a korabeli pesti művészvilág kedves, bohém kávéházttulajdonosa. Talán a művészvilág bíztatására, 1927-ben színházi vállalkozásba kezd, Új Színház néven.

Upor Tibor színházat épít

A Upor József, az édesapa, nagy gondot fordít tehetséges gyermekeinek továbbképzésére, Tibor fiából mérnök, díszlettervező válik, míg Péter fia színész lesz.
Upor Tibor képzőművészeti tanulmányait a római akadémián végzi, majd mérnöki oklevelet Braunschweig-ben, német országban szerez.
Nem csak a megnyíló Új Színház építkezésében vesz részt, hanem a díszleteinek tervezését, fiára az akkor már épp frissdiplomás Upor Tiborra bízza. Boross Elemér: Vak ablak, valamint Mihály István: Béla, aki huszonhat éves volt, című darabok díszlettervei fűződnek nevéhez ekkoriban.
"...építésznek készültem, hosszú éveken át csak az építészet érdekelt s még színházat is építettem Pesten. Édesapám szenvedélyes színházalapító volt. Ő alapította a Révai utcában a Folies Caprice helyén a mai Vidám Szímpadot (akkor Új Színház), s én magam vezettem az építkezést. 1927-ben a beállványozott mennyezet alól itt figyeltem az első színpadi próbákat, itt kapott el a színház varázslata, s egy év múlva már díszleteket terveztem Hevesi Sándor mellett a Nemzeti Színházban." - vallja élete delén Upor Tibor. Az Új Színházi esztendők során a szakma figyelmét kivívja, néhány, egyszerűségében művészi színpadképe, aminek hatására, a megszűnő Új Színházból a Nemzeti Színházba hívják tervezőnek.

Hevesi Sándornál a Nemzeti Színházban

A szakmát igazából a Nemzetiben, Hevesi Sándor mellett tanulja ki. A vele eltöltött tíz esztendő meghatározóvá válik számára. Hevesi megosztja a tehetséges fiatalemberrel a rendezés, a téralakítás titkait. Upor valósággal szívacsként szívja magába a hallottakat. "...életem legszebb korszaka az a tíz év volt, amit Hevesi Sándor mellett töltöttem. Amit tudok, tőle tanultam, hisz Hevesi a magyar színpadművészet olyan zsenije, aki világviszonylatban is rendkívülit alkotott. Szcenikai alapelve ez volt: a felvonás legfontosabb jelenetére építve kell a díszletet megkonstruálni, s az egyéb mellékes mozzanatokban a rendező alkalmazkodik a díszlethet." A Tragédiát, III. Richárdot, a Néma Leventét készíti többek közt el a Nemzetiben vele, míg az Úr katonáit a Magyar Színházban.

Horváth Árpáddal

"Dolgoztam Horváth Árpáddal, aki ugyancsak igen érdekes művészegyénisége volt a magyar színházművészetnek. Móricz Magyar Elektráját együtt vittük színpadra. Nem volt könnyű feladat. Különös színpadképet építettünk, emeleteset, kripta és trónterem együtt játszott és egyszerre."

A háborús évek

Az 1939 - 1945 közötti időszakról nem szívesen beszél, de színpadra nem tervezhet. Egy tervezőirodában dolgozik mérnökként, amíg megteheti. Aztán a háború után ismét dolgozni kezd, de ismét mint tervezőmérnök, a színházakban nem szívesen látják, "rossz a káderlapja" mondogatják. Polgári származása okán "nem kapkodnak érte." A háború után közvetlenül, a Vígszínház az ő régi díszleteinek reprízével jelentkezik, Gorkij: Éjjeli menedékhely című darabja kapcsán. Ekkor felkérik ismét, hogy válljon munkát a színházban. Az államosítás körüli időszakban azonban ismét előkerül polgári származása. Ezzel kapcsolatosan színházában hivatalos helyről megjegyzéseket tesz rá, a párt egyik helyi képviselője. Eleinte elengedi a füle mellett, ám egy balul sikerült veszekedést követően otthagyja otthonát jelentő munkahelyét, nem megy a színház felé sem évekig. Hogy ki, mikor és mivel sértette meg, ma már nem tudni, de tény évekre eltűnt a színháziak szeme elől. Egy tervezőintézetben végez nem túl kreatív munkát, amelyet aztán italozó életmóddal kompenzál.

Ismét színházban

A barátok és ismerősök összefogásával, és intenzív rábeszélésére azonban visszatérhet megszokott otthonába, a színházba, 1952-ben. A politikai okoskodásokkal tarkított légkör is tisztúlni látszik a Néphadseregnek elkeresztelt egykori Vígszínházba. Aztán szelleme és egyénisége ismét magára talál, és építő segítőkészségével újból az előadásokért kezd élni, és italozó magatartását lassacskán maga mögött hagyja. A fröccsös poharakat lassan a kávéssal cseréli fel. Elmaradhatatlan Mátra cigerattája állandóan a szájában lóg. Néha amikor rosszalló megjegyzéseket tesznek rá, és az elfogyasztott, nem ritkán söröspohárnyi kávé kapcsán, cigarettát szorongató kezével csak legyint. Haláláig a Vígszínház tervezője marad, bár nem ritkán más, főképp nyári színházaknál, szabadtéri előadásoknál is vállal munkát.

Tervezői hitvallása

"Hevesi Sándor volt a tanítómesterem. Fiatalon, hosszú éveken át, dolgozhattam mellette. Ő mondotta, hogy ki kell választani a darab legfontosabb jelenetét s arra tervezni. A többit a rendezővel egyetértésben ehhez szabni. Együtt a rendezővel! Mert a tervező egymaga nem áll meg a talpán, aminthogy a rendező sem! Együtt kell dolgoznunk. Nem véletlen, hogy például Oláh Gusztáv, vagy Márkus László tervező is volt, rendező is."
" Honnét érkezik a díszlettervező: az szabja meg látásmódját, stílusát. Egységes felfogás nincs! Ki építész volt korábban, ki festő, ki más: meglátszik abban, milyen díszleteket tervez és hogyan."

Upor a tér tagolásáról

"...a díszlet = alaprajz. A megfelelő tértagolás, a rendező s a tervező közösen kialakított elképzelése már a tervezés legelején igen fontos. Különösen a sokképes, sokváltozásos daraboknál. Néha azt érzi a néző, hogy vontatott a jelenet; ennek gyakran a rossz tértagolás az oka, a rossz járások."

Upor a modernségről

"Amit ma modernnek neveznek, azt esetleg már 30-40-50 évvel ezelött alkalmazta valaki. A legrégibb is lehet új! A szívárvány díszlete például naturális; mássá a színpadra hajló monumentális plakát teszi. (Szívárvány az épp aktuális futó darabja, 1959-ben), Én nem szeretem a beton-díszleteket. Mégis: zavar, ha kinyitnak egy ajtót a színpadon, amely csakugyan ajtó, mégis meglebeg rajta a festett vászon! Mindent a maga helyén! Egyébként akár hiszik, akár nem: a jelzett díszlet sokszor drágább, mint a naturális... Körfüggöny kell hozzá! Árából olykor több darab díszletei kikerülnének."

Az ötvenes évek szcenikai irányzatairól

Az ötvenes évek szcenikai irányzatairól, az akkor modernnek tekintett trendekről így beszél:
"...ha megkérdeznék, miben látom a mai (1959) szcenika legfrissebb vonásait, elsőnek a technikai újszerűséget említeném. Amikor a Cyranot (1936) játszottuk öt felvonásban négy szünettel, még egy óra kellett a díszletezéshez. Ma, az Ilyen nagy szerelem-ben van huszonhat változás, a Dürrenmatt darabban húsz változás, és mindössze egy szünet. Tehát az előadás alatt kell a változásoknak percek alatt lezajlani, s ehhez új megoldások kellettek. A forgószínpadot már szinte nem is használjuk. Sokkal hasznosabb a jól beépített tér, ahol modern megoldásokkal dolgozhatunk. A futószalag az "Ilyen nagy szerelem"-ben, két kis oldalforgó - s egy kis fortéllyal mindíg megtaláltuk a darabhoz legjobban illő megoldásokat. Új a szcenikában a fény tág alkalmazása. Világítási eszközökkel jól felszerelt színház tud csak új szcenikai megoldásokat produkálni, mert a fényszórók játéka és a díszletek - együtt adnak teljes illúziót. Persze nem szabad a fénnyel öncéluan játszani, a világítás művészete abból áll, hogy a mű hangulatát, az alakokat tökéletesen világítsuk meg. Új vonás volt nálunk a fotomontázs alkalmazása is a "Pesti emberek"-ben. Ezek a kiragadott példák is igazolják, hogy a darab szelleme, maga a feladat szabja meg mi újat hozhat a szcenikus, akinek kötelessége, hogy a művet a mai közönséghez hozza közel."

Upor mint tervező

Úgy komponálni játékteret, mint ahogy ő, kevesen tudtak. A színpadon építkezik, méghozzá egyedülálló képességgel. A vizuálisan elképzelt játékrészek, néha unpraktikusakká válnak, mint például a Kazimir rendezésű Lysistrate esetében. Upor köré diszponálta a teret, kivenni nem lehetett, bár könnyen áment mondana a kivételére maga a rendező is. Főképp a változásoknál okoz nehézséget a cipelése, a díszletezőknek, és műszakiaknak. Legfőképpen ők ágállnak ellene. Aztán néhány sörrel Upor lerendezi az ügyet, szólássá lesz, hogy "bizony szakikám, az Upor díszleteit sem szállítják ingyen."

Upor egyéni stílusa

Kazimír Károly a szemtanu hitelességével meséli, hogy egy ízben Láng Rudolf, a nagyszerű jelmeztervező szóvá teszi, hogy a Néma leventében, a Mátyás korabeli szobába azért mégse egy Napoleon korabeli láda elött imádkozzék Beatrix. "- Tudod Tiborkám ez olyan stílustörés, mint az Apostolok söröző építkezésében alkalmazott gótika" - "Szakikám Te nem tudod, hogy én 36. Rácz Laci stílusában szeretek tervezni? A közönség nem stílusgyakorlatok miatt jár színházba... mindent fel kell használni, ami elősegítheti a darab sikerét" Upor tényleg mindent felhasznál az ügy érdekében, és minden díszlete egyéni és egységes stílusjegyeket visel összességében, még ha részleteiben valamiféle eltérést is mutat.

Upor ott él a színházban

Számára a színház az élet, az állandó lakhely, és otthon. Amikor megtervezi a darabhoz a játékteret, gyermekként izgul a sikerért. Minden este, amikor az "ő" darabja megy ott áll a háttérben a színfalak mögül. Gáspár Margit: Új Isten Thébában című darabjának mind a 200 előadásán ott áll a megszokott helyén. Ám bármelyik másik darabját említhetnénk, egyikről sem hiányzott, jószerivel egy este sem. Később a vígszínházi korszakában, nincs este, ha csak rövid időre is, ne állna be nézni a mindenkori előadást. Gyakran kezd el ő tapsolni. "...a színésznek a taps az igazi prémium, persze azért nem árt a pontosan fizetett gázsi sem..." Talán az öreg Upor kávés nézhetett így végig, kávéháza helyiségein, ahogy gyakran fia megteszi a teli nézőtér láttán. Aztán önfeledten tapsol, mondván, a "közönség nem tudja, hol és mikor kell tapsolni, nem árt segítenünk néha" Amikor meg üres széksorokat lát esténként, már másnap fűnek-fának mondogatja: "valami tenni kellene. Hát közönség nélkül nem színház a színház..."

Upor Tibor az ember

"Szakikámnak" szólítja az igazgatót, a portást. Néha gorombán válaszol rangra és címre tekintet nélkül, emiatt sokan morózusnak tartják, viszont jó ismerői állítják, hogy kevés jobb szívű ember volt a szakmában is valaha. Érzékeny, szertelen, de gazdag fantáziájú, szókimondó, afféle igazi színházi ember. Arra a személyre mondják: színházi ember, aki érti a színház-csinálás minden csínját-bínját. Egy tervezőnek nem kell magyarázni, mi a rendezés, ért dramaturgiától a szereopsztáson át a közönségszervezésig, a saját munkáján kívül, amit kitűnően lát el, a színház egészét is átlátja, és ha kell műveli is. Upor ilyen velejéig színházi ember. A hozzá nem értőktől nem tűr azonban semmiféle "beszólást", még akkor sem, ha az illetőnek erre jogcíme is lenne, netán főnöke. Ki-ki tegye a dolgát jól - vallja. A kritikáról mondja: "...jobban szeretem, ha kritikák két sorban levágnak, mint egy szóval dícsérnek, mert egy szokványos jelző ezt a szép művészetet, úgy érzem nem jellemezheti!"

A kritikáról

Upor hiányolja, az ötvenes évek végén, hogy kevés méltánylandó szót kapnak a díszletek.
"... ennek okát a törzsasztal hiányában látom. Nem ülünk össze színészek, rendezők, tervezők, újságírók, hogy fehér asztalnál beszélgessünk egy-egy előadás létrejöttéről. Tudom, van olyan kritikusi felfogás, hogy a nézőt, tehát őt is a végeredmény, a kész előadás érdekli. Pedig a munka folyamata: az az érdekes. Aki ismeri, másként nézi és bírálja a végeredményt is!" - vallja 1959-ben. Upor még ismerhette a békeévek kávéházi asztalait, ahol a tervezőknek, színházi embereknek külön asztaluk van, és jószerivel a szakmai kritika is szűk körben, egy spriccer kíséretében hangzik el, gyakorta csak néhány szóban. Ennek a néhány szónak viszont nagyobb hatalma van, mint ezernyi újságíró mondatának. A szakmai kommunikáció azonban mára jobban szétesett, mint Upor korában. A kritkusok jó részének semmiféle esztétikai intellektusuk, végzettségük sincs, akárcsak a közönségnek. Sokakat ez a műveltségi fogyatékosság nem zavar, a képzőművészet, aktuál-építészet, vagy a napi szobrászat hazai és európai trendjével nincsenek tisztában, sokaknak gondot okoz, mit kell egy absztrakt alkotáson "nézni" egyáltalán. A klasszikus alkotás festett bőrszíne még leköti figyelmüket, de a kompozició elvont elemei rejtve maradnak számukra, figurális ábrázolás ide, absztrakció oda. Megelégszenek néhány publicisztikai fordulattal, ami eladja egy sztárújságnak jobb esetben az írást, és ezzel be is érik. Büszkén vállalt dilettantizmussal szemlélt világunkban nehéz világítótoronyként kimagasló személyekre lelni, az igazodás végett, a kritika terén is.

Upor Tibor vallomása munkájáról

"A díszlettervező művészete nem teremthet maradandót. Sokszor fáj, amikor egy-egy szívemhez nőtt díszletet szétszedünk, hogy újat építhessünk belőle. Sajnos, nem marad más, mint egy-egy vázlat, vagy fénykép. Pedig mennyi vita, munka és tépelődés eredménye egy-egy igazán sikerült színpadi megoldás. A darab teljes és alapos tanulmányozása, a rendezés intencióinak, a szereplők mozgatásának részletes ismerete kellett ahhoz, hogy sikerüljön... De van a mi pályánkon sok öröm is. Öröm az első, teljes házi főpróba izgalma, jólesik az új megoldások sikere, a színház vezetőjének, a kollégáknak az elismerése, de a legfőbb jutalom számomra: ha a díszlet az előadáson élővé válik, együtt játszik a színésszel, s a közönség - ha öntudatlanul is - de megérzi a díszletek szépségét, hasznosságát, funkcióját. Szeretem ezt a munkát..." vallja nem sokkal halála előtt a nagyszerű tervező.

Halála

1960. június 11. szombat este. Aznap is megissza, ki tudja hanyadik vizespohárnyi kávéját, még este is, aztán elindult a Vígszínházból hazafelé. A Bajcsy-Zsilinszky út - Nagymező utca sarkának közelében rosszul lesz, a szívéhez kap... aztán egy kapualjba fektetik le. Senkitől sem búcsúzott, hirtelen ment el, bár mindenki szeme láttára égeti el magát, és hamvad el 56. születésnapja előtt nem sokkal.

Forrás:
Magyar Színházművészeti Lexikon - Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.
Bőgel J.: Magyar Szcenográfia a felszabadulás után - Színház,1985-1986.
Színészmúzeum / Upor Tibor - Magyar Színházi Intézet, Bp., 1981.
Kazimir Károly: Az egyetlenegy - Film Színház Muzsika 1966. 29. sz.
Hont Ferenc: Színházi kislexikon - Gondolat kiadó, Bp., 1969.
Somló István: Upor Tibor - Film, Színház, Muzsika, 1960. június. 10.
anonym: Pályámról - Upor Tibor - Film, Színház, Muzsika, 1959. okt. 30.
N.J.: Upor Tibor a díszlettervezésről - Film, Színház, Muzsika, 1959. május. 8.


Kitüntetései: Érdemes Művész - 1958.

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu