Nóti Károly

Életrajz
Színpadi művei
Tervezései
Foto
Szakirodalom

Kéméndy Jenő Festő, díszlet- és jelmeztervező a Magyar Királyi Operaház, és a Nemzeti Színház egykori szcenikai főfelügyelője

Született:
1860. április 8. Szászváros, Magyarország, ma Orăştie, Románia
Elhunyt:
1925. június 25. Budapest, Magyarország


Életrajza:

Adatok:
1881 - első hazai bemutatkozása a Tavaszi Tárlaton
1887 - párizsi tanulmány útja
1895 - hazatért Németországból, és M. Kir. Operaház, Nemzeti Színház szcenikusa lett
1898 - kinevezték M. Kir. Operaház, Nemzeti Színház főszcenikusává
1900 - párizsi világkiállítás - első komolyabb szcenikai sikere
1913 - 1924 - legjelentősebb alkotói korszaka
1923 - az Operaház örökös tagjává nevezik ki
1925 - halála

Összefoglaló:

Korának kitűnő képzőművésze, Budapesten végzett rajziskolát, ahol már korán felfigyeltek tehetségére. Elnyerte báró Nopcsa Elek 300 aranyforintos ösztöndíját, amelynek révén Münchenbe került ösztöndíjasnak, ahol a magyar Benczúr Gyula és a német Alexander Maximilian Seitz (1811 - 1888) voltak mesterei. Közel 15 éven keresztül tanult és dolgozott Műnchenben, amikor egykori mecénása, Nopcsa báró a Magyar Királyi Operaházhoz hívta meg. Díszlet és jelmeztervezőként kedzett működni, Spannraft Ágoston irányításával, s később ő lett az Operaház vezető tervezője, és s szcenikai főfelügyelője 1925-ben bekövetkező haláláig. Munkássága a részletgazdag, történeti hűségre törekvő meiningenizmus iskolájától ívelt át az önálló képi értékekkel bíró festői megejelenítés felé. A kivitelezés technikai részleteira is nagy gondot fordított, a színpadi találmányok valóságos ezermestre volt, számos megoldása átkerült a nemzetközi szcenikai ötletek gyüjteményébe, s mára általánosan elterjedtté vált. Az Operaház 1923-ban nevezte ki örökös tagnak. Színpadelméleti és színpadművészeti kérdésekben egész sereg kisebb-nagyobb tanulmánya jelent meg szakfolyóiratokban.

Szakmai életrajza:

A pályaindulás hosszú időszaka

A jó családból való ifjabb Kéméndy rajztehetségére már korán felfigyelt édesapja, aki Erdély hivatlanoki karának tagja, egyik jegyzője volt. Az ifjú Kéméndy középiskolái végeztével a pesti rajziskolába került, ahol egyedi megoldásaival, kitűnő képességeivel magára vonta Nopcsa Elek báró figyelmét is olyannyira, hogy évi 300 forint ösztöndíjjal kiküldte őt Münchenbe tanulni. Itt a magyar Benczúr Gyula (1844 - 1920) és a kor neves romantikus német festője, Alexander Maximilian Seitz (1811 - 1888) lettek mesterei. A Münchenben eltöltött tizenhét év alatt rengeteget festett a tanulás mellett, de dolgozott néha szcenikai műhelyek számára is. Idehaza először az 1881-es Tavaszi Tárlaton állított ki elsősorban kisméretű zsáner-, történeti és szalonképeket, majd 1887-ben Párizsban tett tanulmányutat A Szépművészeti Múzeumban számos képe megtalálható (1945-ig biztosan) Nevezetes festményei közé tartozik "Az alchimista" és "Az első perlekedés". Képeinek stílusára jellemző az árnyalt, részletező klasszikus festésmód. Történelmi zsánerképei a kései historikus romantika vonalába tartoznak. Az egyik alkotását, a "Gondolatok a könyvtárban" címűt, maga a király, I. Ferencz József vásároltatta meg a királyi palota számára.
1895-ben régi mecénása, báró Nopcsa Elek intendáns hívásának eleget téve hazautazott Budapestre, és kinevezték a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház szcenikai gyakornokának az összevont intendatura szcenikai főfelügyelője, Spannraft Ágoston mellé. Állását 1898-ban véglegesítették. Az 1900-as párizsi világkiállításon már szép egyéni sikereket szerzett a Magyar Királyi Operaház művészeti képviseletével, mert Moliere és Shakespeare darabjaihoz készült díszlettervei aranyérmet nyertek.
Kezdeti munkásságát átjárta a történelmi hűség iránti törekvés, és a részletező illúziókeltés, mint például a terveiben fennmaradt Giordano André Chénier című művéhez készített háttér színpadkép terve, amely Szajna-partot ábrázolta, az előtérben összehajló fákkal, mögötte pedig Párizs látképének részletgazdag természethűsége. Ebben a látképben az akkori Párizs jellegzetes és nevezetes épületei felismerhetők, és egymáshoz való távolságuk, méreteik akárcsak egy korabeli képeslap valósághűek. Viszont hiányzott még belőle az egységes benyomáskeltés művészi megfogalmazása, amely azért már későbbi terveiben egyre inkább teret nyert. Az illuziókeltést nem korlátozta a szufiták festésére, hanem igyekezett azt a lehető legtökéletesebbre kifejleszteni. Például a Nemzeti Színházban bemutatott A velencei kalmár (1907) Velenecét ábrázoló részleténél például nem érte be a tökéletes Velence látképével, hanem egy bonyolult rendszer segítségével a színpadon igazi víz folyt, amely felett ívelt át egy híd.

A meiningenizmus iskolájának időszaka

A történeti korhűség keresése jellemezte az 1904-ben, bemutatott Pekár Gyula darab, a Mátyás és Beatrix jelmezeit is (Nemzeti Színház), amely tervek elkészülte előtt hosszas történelmi tanulmányokat folytatott, a Mátyás korabeli öltözékek terén, hogy azután a darabhoz elkészítessen egy minden részletében eredetivel azonos megjelenést. De ugyanígy járt el a a Cyrano de Bergerac (1904) jelmezeivel is, a "legapróbb részletre is kiterjedő minuciózus figyelem, a legszigorúbb korhűség jellemzi ezeket a kosztümöket" - írta a Színház és Élet. A korhűség mindenekfeletti elvét azonban a gyakorlat érvénytelenítette pályája során lépésről lépésre. Nem sokkal később egyik tanulmányában már arról beszél, hogy a ruhaszövetek, az alapanyagok hiánya korlátozza amúgy is a korhű kosztümök kivitelezését, de szükségtelen is a részletezetett alaposság, hiszen a világítás, és a közönség távolsága a színpadtól alapvetően befolyásolja a ruhák, a szereplők megjelenését. Viszont "(...) a ruhára alkalmazott ékítés széles és nagyméretű legyen, sőt szabás dolgában is minél egyszerűbb, annál jobb. Az apró detailok a nézőtérről nem látszanak, és így fölösleges az általános hatást haszontalan apróságokkal csökkenteni."
Mint díszlet-, s mint jelmeztervező a pályáját a történelmi hűség, a valóság illúziójának, a részletek gazdagságának keresésével kezdte meg, az un. a meiningenizmus iskoláját képviselve idehaza. Amint azonban a színpadi dekoráció művészete tovább lépett ezeken, ő is fokozatosan fejlődött tovább, s így jutott el a valóság illúziójától a színpadi kép festői hatásainak illúziójához. Talán mindennél erősebb és fokozottabb mértékben érdekelte a színpad technikája. Valósággal szerelmese azoknak a konstruktív technikai lehetőségeknek, amelyek a színpadi gépezetben érvényesülhettek. A színpad új konstrukciójától kezdve a legapróbb részletekig érdekelték ezek a technikai és képbeli fogások és módok, s néha hetek munkáját, ötletét szánta rá egy olyan részlet-kérdés megoldására, mint amilyen egy színpadon elröpített nyílvessző íve, amelynek szabályosan és pontosan kell célba találnia. Ezermesterek ötletességével és virtuozitásával nyúlt a dolgok megvalósításához. A kis dolgok, apró részletek kifinomult és nagy konstruktőri hozzáértésével vitte tökélyre az előadás illuziókeltését. Alapossága és gyakorlati elgondolásai érvényesültek a színpad technikájának lényegét érintő kérdésekben is. Példaként álljon a wagneri Rajna kincse-előadáshoz kitalált repítő szerkezet, amelyet azóta egész Európa átvett, és mára elterjedtté vált a világ más színpadain is.
Az elektromos világítás megjelenése valósággal lázba hozta képzelőerejét, hisz lehetővé tették a napszakok ábrázolását, színezett színpadi világításra adott lehetőséget, sőt a kor nagy technikai vívmányát, a mozgóképet is beleszőtte a színpadi megjelenítések sorába. Először a Sába királynő-ben (1916) alkalmazta, majd a Walkür egyik felújításánál, használta, s az előzetesen akrobatanőkkel leforgatott walkürök lovaglását játszatta be a megfelelő időben. Ezt a megoldást később a berlini operaház is átvette.
Munkássága az úgynevezett Asphaleia-színpad megfogalmazásában csúcsosodott ki, amely a hagyományos díszletszínpadot felválltó szabad színpadtér lehetőségeit és határait kereste. Ez első jelentkezése, első formája volt annak a színpadi konstrukciónak, amely beépített horizontjával, teljes egészében és részleteiben süllyeszthető és emelhető színpadjával ma a modern színpadépítésnek legelfogadottabb és legelterjedtebb típusa. A hagyományos síkokból építkező díszletszínpadot váltotta fel az új rendező elv, az Asphaleia-színpad, ami a szabadon alakítható színpadtér teljes kihasználására való törekvés. "A huszadik század színpadja" című, 1907-ben megjelent tanulmányában fektette le ennek az új színpadépítkezésnek elméleti és gyakorlati megoldásait. A gyakorlati újításai sorába tartozott, hogy a díszletek technikai mozgatására sávokban tolható elemekből összeálló színpadkép kialakításának elveit fektette le. A diorámaként felfogott megjelenítést az előtérben elhelyezett plasztikus díszletek és a festett háttér összeolvadó látványára bontotta fel. A világítást a szuffiták megszüntetésével a felső hidakról és a nézőtér felől, rejtett reflektorokkal tervezte megoldani.
Az un "tolószínpad-rendszer" ismertetésével 1913-ban a Párizsban rendezett színpadművészeti kiállításon feltűnő sikert aratott. Ezt a tolószínpad elvet a gyors díszletváltoztatás elvére való törekvés érlelte ki Kéméndy munkásságában. A korábban megszokott hátsószínpad helyett, ő két oldalszínpadot iktatott be, amelyet előadás közben át lehetett rendezni, és bedíszletezve lehetett betolni a színpadra a megfelelő időben. Az akkor már több helyen használt forgószínpadot technikai okokból vetette el, a nehézkes kezelés, és a sok hibalehetőség miatt.

Kéméndy legérettebb alkotó korszaka

Kéméndy alkotói korszakának legfényesebb időszak innentől datálható, egész haláláig. Hevesi Sándor mint rendező, és az időnként díszlettervezéssel is foglalkozó intendáns Bánffy Miklós gróf, Kéméndy alkotta hármas hosszú időn keresztül egy új korszakot jelentett, mind a Nemzeti Színház, mind pedig az Operajátszás művészi megjelenítéseiben. Ennek előzményeként vehető, hogy az igények megváltozása okán az Operaházhoz szerződtették 1910-ben Ujváry Ignácot, az Iparművészeti Iskola tanárát és innentől fogva többbnyire ő tervezte a díszleteket, Kéméndy háttérbe szorulva pedig a jelmezeket. Ám Újváry működése hamar véget ért, mert 1914-ben visszavonult a színpadtól és csak tájkép festéssel foglalkozott ezt követően. A nagy szakmai gyakorlattal bíró Kéméndy szerepe ismét megnőtt. Ám hiányzott az egyéseges mindent átölelő művészi koncepció Kéméndy munkáiból, mint mondják gyakorta elveszett a részletekben. Komoly változást az 1912-es év hozott, amikor is a nagy műveltségű, és alapvetően képzőművészeti beállítottságú Bánffy Miklós grófot az állami színházak kormánybiztosának nevezték ki, 1912 februárjában. Ettől kezdve fokozatosan, bemutatóról-bemutatóra mindkét színházban egészen kimagasló értékű szcenikai alkotások születtek. Hevesi rendezői koncepciójához Bánffy nyújtotta a képzőművészeti keretet, a színvonalas és valóban a tervek szellemét sugárzó kivitelezés pedig Kéméndyé volt. Nehezen szétválasztható ma is a három alkotó tevékenysége. Az így kialakult művészeti csoportosulás volt az, amely együttesen végül is meghozta a kívánt változásokat mind az Operaház, mind a Nemzeti Színház művészeti színvonalában. A díszlet és jelemeztervezők nevét akkoriban nem írták ki a műsorlapokra, plakátokra így ma sem egyértelműen tudható mely díszletterv született Bánffy gróf keze nyomán, és melyik Kéméndyé. Előfordult több ízben is, hogy másikuknak tulajdonították az egyikük tervét, és fordítva. Az tudható, hogy Bánffy képzőművészetri szemlélete termékenyítően hatott a színpadi megejelenés terén. A svájci Adolphe Appiának, az angol Gordon Craignek, az orosz Lev Baksztnak korszakalkotó színpadi újításai csakhamar bekerültek az állami színházak falai közé Bánffy gróf működésének köszönhetően.
Elsőként Bánffy termékenyítő tevékenységéről hivatalosan az 1912-ben bemutatott Herczeg Ferenc dráma, az Éva boszorkány kapcsán tesznek említést. A mű kiállításának újszerűsége kapcsán megemlítik, hogy a sikerből "(...) gróf Bánffy Miklós kormánybiztos is részt kérhet magának, Ujváry és Kéméndy mesterek mellett".
A Hevesi-Bánffy-Kéméndy hármas valószínűsíthető közös munkájának egyik legszembetűnőbb sikerét azonban a Shaw Caesar és Cleopatrájához (1913) készített letisztult formákra épülő megjelenés adta. A premier kapcsán Bárdos Artúr megjegyezte a Nyugatban: "Meg kell állapítani, hogy egy idő óta az Operaházban és a Nemzeti Színházban látjuk végre nemcsak a legdrágább, hanem a legmaibb és legművészibb díszleteket is. A két öreg, nehézlépésű állami színház ebben most elöl jár, legelöl."
S a sikerszéria folytatódott tovább. 1913. március 12-én mutatták be az Operaházban A varázsfuvolát, majd 1913 március 15-én Szöktetés a szerájból következett, hogy azután ugyan ez folytatódjék ősszel, a novemberben bemutatott Aida figyelemre méltó díszleteivel, s az éved második felében Weber Oberon című operája aratott átütő sikert 1914-ben. A fantasztikus sikersorozatban szünetet az első világháború kitörése jelentette. 1917-ben azután ismét alkalom nyílt Kéméndynek a zseniális színpadi térszervezés bemutatására Herczeg Ferenc Árva László király című tragédiájának színrevitelében, majd a Don Juan operai felújításában, ahol (...) "Kéméndy Jenő szcenikai főnök a forgószínpad pótlására zseniális készüléket szerkesztett, melyet szabadalmaztatni kellene Európa minden államára. Kéméndy két forgatható tornyot állít fel a színpad két sarkában. Ezekre a tornyokra egyszerre három kép oldaldíszleteit lehet felrakni, és a változásnál nincs másra szükség, mint a nézőtér felé fordítani a megfelelő díszletet" - írta korabeli Színházi Élet kritikusa (Színházi Élet, 1917/45. 12.)
Színpadelméleti és színpadművészeti kérdésekben különböző folyóiratokban egész sereg kisebb-nagyobb tanulmánya jelent meg, az ő műve egyebek közt a "Mályvácska" című balett szövegkönyve, amelynek természetesen díszleteit is ő tervezi. A saját munkájában kipróbálhatta ismét technikai ötletességét, a nagyszerűen megkonstruált repülő színpadi sárkány megoldásában, amely ötletességében és ügyességében méltó utóda volt a korábban már említett úszó rajnai sellőknek, vetített felhőképének és egyéb ilyen találmányainak. Bár művészetét a valóságelvű festői hatásra törekvés jellemzi alapvetően, de nem volt idegen tőle a szecessziós stílus sem, és szívesen nyitott utat az új szcenikai elképzeléseknek is. 1923 április havában nevezték ki örökös tagnak. Korának kiemelkedő művésze hatvanöt éves korában bekövetkező haláláig aktív alkotó tagja maradt az állami színházaknak.

Az összefoglaló írást készítette: Takács István - www.szineszkonyvtar.hu - 2010.



 

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu