Dr. Hevesi Sándor

Életrajz
Művei
Rendezései
Foto
Szakirodalom

Dr. Hevesi Sándor, Hoffmann Sándor
Rendező, színházigazgató, kritikus, író, műfordító

Született:
1873. május 3. Nagykanizsa, Magyarország
Elhunyt:
1939. szeptember 8. Budapest, Magyarország

Életrajza:

Adatok:
1892 - 1906 - a "Magyar Szemle" belső munkatársa
1902 - Beöthy László rendezőnek szerződteti a Nemzeti Színházhoz
1904 - 1908 - a Thália Társaság alapítója, majd művészeti vezetője
1907 - 1908 - a Népszínház-Vígopera főrendezője, majd ismét a Nemzeti Színházban
1912 - 1914 - az Operaház főrendezője lesz
1914 - visszaszerződik a Nemzetibe:
1922 - 1932 - a Nemzeti Színház igazgatója
1923 - a Nemzeti Színház örökös tagjává választja.
1928 - a Kisfaludy Társaság tagja
1933-tól haláláig - a Magyar Színházban rendez
1927 - 1932 között - a SzAk-n színpadi rendezést tanít
1919 - 30-ban - az első rendezői tanfolyamot vezeti.

Bevezető

Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál. Az idő kijelölte Hevesi Sándor helyét; a század első három évtizedének magyar színházát az ő neve jegyzi. Életének rövid, de annál fényesebb közjátéka: a Thália Társaság, amely 1904-től 1908-ig működik, amelynek egyik alapítója, és szellemi vezetője is egyben. Színházi megújulásunknak ezt a forradalmi szikráját kioltja ugyan a bürokratikus hivatal álarca mögé bújt irigység és konkurenciaharc, parazsa azonban megmarad, s minden avantgárd színházi törekvésünkben újraéled azóta is. Drámát ír, regényt dramatizál, fordít. Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalják. Írásainak bibliográfiája (címjegyzéke) több mint 70 oldalt tesz ki! A Nemzeti Színház igazgatói székében valódi reformot hajt végre a műsor, a társulat, a színjáték összes alkotóelemének gyökeres megváltoztatásával. Rendezéseit gondos tanulmányok előzik meg. A lélektani realizmusra törekszik, és színpadi elgondolásainak középpontjában mindig az író és a színész áll. Egy politikába karolt házon belüli intrika térdre kényszeríti, és bár a vádak sorra összeomlanak ellene, de mint a per győztesének, mégis távoznia kell a Nemzeti Színház éléről vesztesként, míg a pervesztest visszaveszi a színház emberbaráti okból. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust, és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz kitüntetést, kereshet új színházat...
Pályája itt megtörik, lassan megszakad, s a hosszú szellemi agóniát a testi is követi. Tér utca, intézmény őrzi nevét még ma is, bár neve egyre sablonosabb tartalommal telítődik a ma embere számára. Jelen összefoglalónkban részletesen is megismerkedhetünk a hazai színháztörténetünk egyik meghatározó alakjával, aki munkásságával az egyetemes magyar kultúra részévé is vált egyben.

A kezdetek

Édesapja tanító Nagykanizsán. Hevesi Sándor egész életében gondosan ügyel arra, hogy családjáról, gyermekkoráról, és egyáltalán magáról, mint magánemberről bármi is kiderüljék. Épp ezért érdekes az, hogy harmincéves kora körül egy felkérésnek eleget téve mégis beszél sokak által kevéssé ismert magánéletéről. Ezek a ritka, és eddig kevesek által olvasott sorok következnek tehát: "1873. május 3-án születtem Nagykanizsán, s az egyetlen dolog, amelyre egyáltalán büszke lehetek: születésem napja, mert Shakespeare ugyanezen a napon született. ...gyerekkori emlékeim közül kettőről kell szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké, hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság. A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva. A nagytemplom, meg a Nagyszálló. A nagytemplom tornyán az aranykereszt kezdettől fogva nyugtalanított és vonzott. A homályos bejárat mögött végtelen csudákat sejtettem. Néha belopóztam, és a sírás szorongatta a torkomat, sohasem tudtam, hogy miért. Sok esztendővel utóbb megtaláltam a nyitját. Egy probléma volt, amelyet magamban hordoztam. Akkor értettem meg először, hogy az élet milyen paradox. Sok-sok kérdésnek a nyitja nem egyéb, mint egy probléma, amelyet meg kellene oldani.
A Nagyszálló csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak. Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem. Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes, tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak."

A fiatalon öreg Hevesi

"...Mint a legtöbb gyereknek, olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait majdnem betéve tudtam.
Tizennégy éves koromban olvastam először Shakespeare-t, Rómeót és Júliát, tizenhat éves koromban nagy családi jelenetem volt az apámmal, mert évzáró vizsga előtt állottam, és mindenáron Nórát akartam látni a Nagyszálló színpadán. És vizsgák előtt a kertben, ahol illatoztak a rózsák és szerelmes kacagás hallatszott a lugasból, én elfúló lélegzettel olvastam a "Kísértetek"-et, amelyet akkor a jövő zenéjének éreztem, olyan öreg voltam akkor, és amelyet most a múlt dalának érzek, olyan fiatal lettem azóta.
Hogy miért öregedtem meg olyan korán s miért lettem fiatal olyan későn: annak igen egyszerű a magyarázata. Tizenöt éves koromban én is fiatal voltam, sőt ráléptem a legfiatalabb pályára: titkos drámaíró lettem. Eszeveszett gyorsasággal írtam egymás után a színdarabokat, de már tizenkilenc éves koromban észbe kaptam, pedig akkor egy vígjátékomat a Garai-pályázaton elismerésben részesítették. Annyira belemerültem a drámairodalom tanulmányozásába, olyan szenvedélyesen olvastam a nagy drámaírókat és a nagy teoretikusokat, hogy minden bátorságomat elveszítettem. Rájöttem arra, hogy tanulnom kell, mielőtt drámát írhatok. Így lett belőlem kritikus. És így lettem öreg. Húsz évvel ezelőtt megjelent az első munkám "A dráma és színpad" (1901), amelyet Rákosi Jenő tekintélyes szava kiemelt a mindennapi termelésből s mindenkinek figyelmébe ajánlott."

Hevesi elkötelezettsége a színház irányában

"Tizenhét éves koromban leérettségiztem, s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a "Magyar Szemle" című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár, író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem, mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés", rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!
Hatéves koromban láttam Blahánét, tizenkét éves koromban hallottam Strakoscht és Lewinskyt mint előadóművészeket, tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán, s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet.
Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötét-sárga uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját, amelyre még ma is, majdnem ötven év után is úgy emlékszem, mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes könnycsepp a szemben. ...és közben folyton kritizáltam és újból öregedtem. Elvégeztem a jogot, elvégeztem a filozófiát, újságíróskodtam, nevelősködtem, belekóstoltam a tanárságba is, míg 1902-hen Beöthy László arra a meggyőződésre nem jutott, hogy mint rendezőnek a Nemzeti Színházban volna a helyem. Ezzel megkezdődött az életem második periódusa, amelynek talán leglényegesebb epizódja a Thália Társaságom három esztendeje."
Még egyetemi hallgató korában jelennek meg első cikkei és dramaturgiai tanulmányai Kaposi József "Magyar Szemle" című hetilapjában. Egy darabig újságíró, majd reáliskolai (általános iskolai) tanár, s közben kiadja "A dráma és a színpad" című könyvét 1901-ben. Néhány kritikája és elméleti munkássága hívja fel Beöthy figyelmét tehát, aki végül is a Nemzeti Színházhoz szerződteti.

Hevesiből rendező lesz

"...a színházhoz tulajdonképpen kerülő úton jutottam el. Amikor 1900-ban Beöthy László váratlanul színigazgató lett, már annyi kritikámmal ostromoltam volt hiába a Nemzeti Színház szétesett Shakespeare-előadásait, hogy egy meglehetős szokatlan lépésre határoztam el magamat. Egy - terjedelmére nézve mindenesetre - hatalmas Shakespeare-memorandumot küldtem Beöthynek s apróra kifejtettem előtte, mit kellene csinálni Shakespeare-rel és a többi klasszikussal. Beöthyt érdekelte a dolog és megbízott, készítsem el "Antonius és Kleopátra" és "Cymbeline" rendezőpéldányait, persze részletesen kidolgozva a saját elképzeléseim szerint. A munka elkészült, s Beöthy egy héttel később magához hívatott. - Amit csinált, kitűnő -, csakhogy ez csak írott malaszt, ezzel nem megyünk semmire. Magának nem papíroson, hanem a színpadon kell dolgoznia, ott a helye. Jöjjön be holnap s írja alá a szerződést, amely január elsején lép életbe. Úgy megijedtem, hogy örülni se tudtam. Otthagyjam a tanári pályát, menjek el rendezőnek, amikor ezt még sohasem próbáltam. Egy félévi haladékot kértem és azt, hogy nyilvánosság előtt levizsgázhassak. 1902-ben a Várszínházban Janovits Jenő szegedi társulatával rendeztem Brieux "A métely" című darabját. Az előadás után Beöthy László a nyakamba borult, s aztán megszidott gyávaságomért. Így lettem rendező a Nemzeti Színházban 1902-ben..." Csathó Kálmán, a Nemzeti főrendezője, mint belső ember, Beöthy ravasz fogásáról beszél Hevesi színházhoz szerződtetése kapcsán, hogy így kívánja Beöthy megakadályozni a további gyilkos kritikákat, inkább leszerződteti a kritikust...

Hevesi a Nemzeti Színháznál

A fiatal Hevesit 1902-ben tehát Beöthy László direktor szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Első rendezései sorában egy darabfelújítást kap, amelyet azért nem túl nagy rizikó "megrendezni", legalábbis a színház számára. Dumas "fils Francillion"-jának próbáit vezeti, amikor a már korábban, sok-sok éven át játszott darab egyik szövegfordítási hibáján megakad a figyelme, megszakítja a próbát, és a hiba okára próbál rájönni. Helvey Laura adja Smithnét, akinek egy mondata végén a csíz mint madárhasonlat hangzik el: "Mit szól a fiamhoz? Valóságos csíz!" Hevesi buldog-elszántsággal megfejti, hogy a francia eredetiben szereplő "scrin" valóban jelent madárfaj nevét, csízt, de átvitt értelemben mamlaszt és tökfilkót is értenek alatta. Márpedig itt ez utóbbi szükségeltetik. A színészek joviális elnézéssel közlik vele, hogy tizenöt évig minden előadáson jó volt így a szöveg, és sohasem sértette senki fülét, legyen egészen nyugodt, most sem lesz belőle semmi baj. Hevesi azonban átíratja a szövegfordítást, több ponton is javítva a megszokottat, és ettől fogva elvárja, hogy az új szöveggel menjen a darab. Ez a történet kellően lemodellezi, és előrevetíti a jövőt is egyben, reprezentálva azt az alaposságot és minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel Hevesi egy darab színpadra állítását végzi. Valamint azt is jól példázza, hogy a megrögzült, és néha nem túl előnyös hagyományokon miképp lépdel át, és következetes igényességét milyen elszántan képviseli, kizárólag a szakmai szempontokat respektálva.

Hevesi kontra Jászai Mari

A Nemzeti Színházban eleinte nem érzi otthon magát. Alig kezdi el lobogó lelkesedéssel és nagyra törő tervekkel a munkáját, máris konfliktusba kerül számos nagy öreggel. Egyebek mellett magára haragítja éppen azt, akit az élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül, Jászai Marit. Közös munkájuk egyik első állomásaként - Jászai Lucrécia Borgiát alakítva - egy éjszakai jelenet beállításán különböznek végül is össze. Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi pedig ugyan nagyon sok mindent megtenne a neves tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Éles vita alakul ki közöttük, amelyben a nagy hírű színésznő a vastag sértések mellett egyszer csak egy vastag szerepköteget is a kezdő ifjú Hevesi felé hajít. Aki csak látja a jelenetet, ebből az incidensből egy életre szóló haragot sejt, Hevesi szakmai értelemben vett halálával egyetemben. Jászai azonban nem csak színésznő nagyság, hanem jellemében is igaz, később nem röstelli bevallani tévedését. Idővel rájön arra, hogy Hevesi valamiért, vagy valami ellen harcol, küzdelmének soha sincsenek személyi okai. Nemcsak hogy megbékél Hevesivel, de egy este egészen a szívébe zárja. Azon az estén a Várszínház épületében játszik Jászai, Hevesi pedig az ügyeletes rendező ugyanott. Hevesi az előírásnak megfelelően másfél órával az előadás előtt elfoglalja helyét, ám esemény nem túl sok. Nem szereti a semmittevést. Hirtelen észrevesz egy félreállított zongorát, s játszani kezd kedvtelésből. Az időközben megérkező Jászai elhelyezkedik az öltözője előtt, és végighallgatja Hevesi játékát. A zongorajáték végén hosszas beszélgetésbe fognak, amelyben Hevesi Mozartról beszél, és olyan meggyőző erővel, hogy Jászai nem csak az ifjú és költőlelkű rendezőt, hanem Mozartot is egy életre szívébe zárja. Későbbiekben barátjának vallja egy riport kapcsán Hevesit, ami pedig ritka, és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Az első Hevesi-ügy

Hevesi odakerülése egy jól körvonalazható változást vindikál a Nemzeti Színház berkein belül. Nem is nagyon burkoltan nyilatkozza, hogy fel akarja robbantani a Paulay hagyományaira épült, de azóta már megkövesedetté váló Nemzeti Színházat, mert véleménye szerint az egykor oly nagyszerű színháznak a Nemzeti már csak árnyéka, ha a régi nagyok közül még ott vannak is néhányan és akadnak is kitűnő új tagok - nincs, aki összefogja és vezesse őket, és legfőképpen nincs összhang a társulatban, nincs egy akarat még a generációk között sem. Hevesi kapcsán hamarosan Hevesi-ügy lesz, amelyben az ifjú rendező különös és nyugtalanító dolgokat akar megvalósítani valóban. Azt állítja, hogy a színház elzárkózik az élettől, a színészek meg jószerével egymástól tanulnak, és apróbb fogások elleséséből építik fel szerepeiket. A nagyszerű játék helyett üres szavalássá fajul az előadás, amelyből kiszállt a lélek forrósága és közvetlensége. Egymástól különálló színészi alakításokat pedig egységbe kell foglalni, megtölteni emberi érzéssel, és összhangot teremtve a különféle színészi teljesítmények között, egy-egy darab keretei között mindezt, ami kiterebélyesedvén egy egységes, dinamikus Nemzeti Színházat alkot. Beöthy respektálja, és hagyja érvényesülni az ifjú színházi embert, miközben a tagság, különösen az idősebb generáció idegenkedve, de legfőképpen gyanakodva nézi az újító szellemű dilettánst, aztán egy kézlegyintéssel napirendre térnek felette, okvetetlenkedését nem veszik komolyan. Az álpátoszos szavalóktól és a protekciósoktól bőségesen hemzsegő társulat jelentős számú tagjai saját létünk ellen való támadásnak érzik Hevesi őszinte szókimondását. Látszólagos semmibe vevéssel, gúnyos lekicsinyléssel és elszánt, de még nem nyílt gyűlölettel élnek Hevesivel szemben, "a színház szent tradícióit támadó, a modernség maszlagától megszédült jöttment ellen". Panasz fogalmazódik meg Hevesi ellen végül, amely panasz a minisztérium illetékes osztályán landol. A dolog Hevesi-üggyé terebélyesedik, amely a Beöthy ellen induló támadások egyik társintézményévé válik, afféle mellékszállá, ám a minisztérium szintjén elsősorban a panaszokat személyi és gazdasági ügyi vonatkozásban vizsgálják, aztán amikor kiderül, hogy a dolog mélyén "csak holmi haszontalan művészeti vita van", nem törődnek tovább a "Hevesi-üggyel". Ejtik, és a színház hatáskörébe utalják megoldásképp.

A Somló Sándor-éra közömbös légköre

Második igazgatója Beöthy botrányos felmentése után Somló Sándor, akiről - mint mondják, afféle - "széplélek". Somló inkább húz a régiekhez, de igazából tart Hevesi tollától is. Somló hozzá való viszonyulása elsősorban a munkák kapcsán jelentkezik. Jószerével olyan darabokra osztja be, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve, de főképp presztízs okokból kifolyólag be kell a színháznak mutatnia, vagy bizonyos statisztika érdekében. A szereposztást is magánál tartja Somló, igazgatói hatáskör alá rendelve. Jószerével ezeknél a daraboknál mozgatja meg a színház máskor inaktívvá tett állományát mint igazgatói taktika, és mint kiderül, Somló esetében ez az egyetlen ilyen taktika, és házon belül ezt a "fenevadak etetésének" hívják - a legcsekélyebb figyelemmel sem élve a szerepre keresett színészek iránt. Egyszer Lánczy Ilkának adnak például egy Kornél nevű szerepet, és csak az olvasópróbán derül, ki hogy Kornél adott esetben nem nő, hanem férfi... de mindegy, "egyen csak az a fenevad". A közönség pedig fogékony a jobbra, csak a középszer és a rutin, no meg a magabiztosság az, ami a Nemzetit akkoriban jellemzi, erre nem olyan vevő. A közönség jó iránti szomjúságát jól mutatja az az érdeklődés, amelyet a Vígszínházba vendégjátékra érkező Max Reinhardt társulata iránt tanúsítanak, a zsúfolt házak formájában. Ennek a sikernek a kapcsán megérik a cselekvés Hevesi Sándorban, és kilép a passzivitásból.

A Thália Társaság megalakul

Hevesi Sándor kezdeményezésére Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette fel Lukács György egy modern színpad megalakításának a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait, és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával, összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere, Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat, mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a tagok gyűjtenek össze végül is.
A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"

A Thália Társulat első bemutatói

A szellemi előkészületek a kávéházakban zajlanak, míg a próbákhoz először Lukács György szülei bocsátanak rendelkezésükre egy szobát a budapesti Széchenyi utcában. A próbák rendezői Hevesi Sándor és Moly Tamás, de rajtuk kívül bekapcsolódik a munkába Balázs Béla, Márkus László, Bálint Lajos, Forró Pál, valamint zenei vonatkozások terén sűrűn kapnak támogatást az akkoriban még ugyancsak húsz esztendő körül járó ifjú zenésztől, Kodály Zoltántól is. A bemutató előadást, az elsőt, 1904. november 25-én tartják a Rottenbiller utcai Feld-gyermekszínházban. A műsoron négy egyfelvonásos szerepel: Goethe, Courteline, Brandes és Mongré egy-egy hatásos darabja. A négy darab, négy különböző irány - jelezvén, hogy semmiféle irányzat mellett nem köti le magát a társulat. Az alkalmi társulatban már az első bemutató idején kitűnik néhány tehetség, mint Kürti József, Forgács Rózsi. Egyébként jelzésértékű az, hogy az akkor külvárosnak, jobbára munkáskerületnek számító környéken, egy ütött-kopott helyiségben, egy bérkaszárnya udvarán adatik elő ez a szakmai értelemben véve is nagyszerű és egyedülálló előadás. Feld Zsigmond, ez a német nyelvű magyar színészből lett színidirektor az egyetlen, aki teret enged, helyet ad színházában a társaság próbáinak és előadásainak. Miután a Rottenbiller utca környéki munkások látogatják leginkább az előadásokat, tán kényszerűségből, ezért a hatóságok igen hamar felfigyelnek, és egyfajta politikai szervezkedést vélnek a háttérben meghúzódni, és ugyancsak egyfajta gyanakvással figyelik a Thália Társaság működését. A hatósági sandaság és a Feld-színház gyatra körülményei egy jobb helyszín kiválasztására ösztökélik a társaság vezetőit. Így kerül sor az akkor használaton kívül álló Várszínház kibérlésére. 1905. március 12-én kerül sor a második bemutatóra - már a Várszínházban -, amely Strinbreg "Az apa" című szomorújátékából készül. Közben Hevesi Sándor irányításával megalapítják és megnyitják a Thália Társulat iskoláját is, eleinte egy magánlakásban, ahol szakmailag, irodalmi téren művelik a társulat tagjait. 1905. április 12-én megtartják harmadik bemutatójukat, szintén a Várszínházban, amelyet Hevesi rendez. A közönség azonban elmarad, a vártnál jóval kevesebben jönnek csak el. Megállapítják, hogy ezúttal is mindentől messze van a Várszínház (ezért nem működik benne állandó társulat), így ettől a helyszíntől kényszerűségből búcsúzniuk kell, de más okból kifolyólag is. A helyszínen, a Várszínházban ekkoriban egyébként a Nemzeti Színház és az Operaház hetenként háromszor játszik, és a Thália vezetősége kérelmet fogalmaz a helyiség köztes időben való bérbevételére, mivel ez semmiféle érdeket nem sért. A kérelem több hullámban is eljut a kultuszminiszterhez, aki minduntalan Somló Sándorhoz, mint a Nemzeti Színház igazgatójához fordul döntésért. Somló élből elutasítja, mint azt tette korábban, már csak Hevesi iránt érzett antipátiája kapcsán is meghiúsítani szándékozik a Társaság törekvését. "...a megújított kérelmet figyelembe vehetőnek nem találta..." - írja a miniszter.

A Thália évadjai

A Várszínház után, közel héthónapos szünet múlva, 1905. november 19-én folytatódnak az előadások, ezúttal Pesten tartják meg legközelebbi bemutatójukat, a Révay utcában lévő Folies Caprice mulató helyiségében, amely mint olyan, minden eddiginél rosszabb adottságokkal rendelkező színházterem, de a kényszerűség nagy úr. A társulat időközben kellő hírnévre tesz szert az előadások kvalitása okán, és így a második évadtól fogva folyamatosnak nevezhető előadás-sorozatot indíthatnak útjára, rendszeres premierekkel. Az előadások egyébként délután "adatnak", ráadásul a hatóságok felszólítják a Thália vezetését, hogy úgy kell befejeződni az előadásoknak, hogy ott a következő előadáshoz - pontban hat órakor - megkezdhessék a szellőztetést. A szüneteket rövidítik a betartandó terminus miatt, bár az esti műsor hét után kezdődik a Folies-ben. A Thália megállapodást köt egyebek közt a szociáldemokrata párt vezetőségével is, amely szerződés értelmében ún. munkáselőadásokat tartanak a szegényebb és egyszerű műveltségű nép számára, és a párt gondoskodik a férőhelyek "feltöltéséről" olcsó helyárakon. Benedek Marcell arról beszél később, hogy tévhit az, hogy az egyszerűbb közönségnek nincs igénye színvonalas, irodalmi értéket képviselő színdarabok iránt, csak kellő odafigyelés és igényesség kell ezekhez az előadásokhoz is. Működésükkel döntő érvet szolgáltatnak épp a Caprice mulató helyiségében, hogy az olcsó szórakozás nem jelent színvonaltalan, igénytelen előadásokat egyben, ami sokak döntő érve a mélyen leszállított nívójú előadások, a középszerűség mellett. A Thália beváltja ígéretét, és új magyar darabok bemutatására is vállalkozik, (Mende Béla: A kapocs - 1905. 12. 17.), sőt, a megjelenítésben is hoz újdonságot a festőművész, Gulácsy Lajos bekapcsolásával. Gulácsy érdekes színpadtervét valósítják meg például Alma Tadema "A láthatatlan kormányos" című darabjához (szintén 1905. 12. 17.).

A Tháliára láthatatlan lábak taposnak...

Két Ibsen-bemutatót is tartanak a Thália egyik fénykorát jelentő 1906/1907-es évadjában. Ekkor 29 előadást rendeznek a Folies Caprice-ban, és számos vidéki városban tartanak még előadásokat. Ibsent egyébként korábban Paulay visz színre először a Nemzeti Színházban, ám Hevesi felfogása alapvetően különbözik Paulayétól, és ez az új szemlélet mutatkozik a "Nóra" és a "Vadkacsa" színpadra alkalmazásakor éppúgy, mint az ugyancsak újszerűen megoldott Gorkij "Éjjeli menedékhely"-e esetében is. Új szerzőként, új darab bemutatójával avanzsál a színpad világában, a pályainduló Lengyel Menyhért, "A nagy fejedelem" című háromfelvonásos színpadi művével. A Thália sikereit azonban nem nézik tétlenül mások. Megindul a felőrlő gépezet. Új helyszínt találnak Hevesiék a rossz körülményű mulató helyett, ahol remény szerint esti előadásokra is sor kerülhetne, ám a hatóság húzza a rendőrségi engedélyeztetés procedúráját, miközben a Caprice-ra kiadott rendőrségi működési engedély lejár. Az állam lassú működésű bürokrácia álarca mögé bújva teszi lehetetlenné a Thália működését. Az eredetileg kinézett helyszín, a Nyomdászok Szakszervezetének Sándor téri épületében lévő Intim Színház jól felszerelt színpadán nem léphetnek fel tehát a rendőrségi engedély híján, amelynek megszerzése hosszú hónapokra húzódik, míg a Caprice-ba sem mehetnek vissza, mert a lejárt papírokat ott is ugyanannál a hivatalnál kell engedélyeztetni, és finoman értésükre adják, hogy ez is "hosszú időt vesz igénybe". Állnak az előadások, és minthogy a színészek a megvalósult előadás után kapnak fizetést, lehetetlen helyzet kezd - tegyük hozzá: mesterségesen - kialakulni. A gépezet további lépéseként a tehetséges, de fizetés nélkül maradt tagok számára "véletlenül" igen előnyös szerződéseket ajánl a Nemzeti Színház, a Vígszínház és a Magyar Színház. Természetesen szó sincs semmiféle protekcionista összejátszásról a háttérben, és az is merő egy rágalom, hogy Somló Sándornak, Faludinak és a nagy hatalmú Beöthy Lászlónak bármi köze is lenne a Thália eltaposásához... Előnyös szerződéshez jut tehát Kürti József, Kürti Sári, Kürthy György, Somlay Artúr, Forgács Rózsi, Báthory Giza, Törzs Jenő, Garas Márton és Huszár Károly is, aki később Huszár Pufiként válik ismeretessé. Hevesi Sándorra is "váratlanul" nagyobb feladatok hárulnak anyaszínházában, a Nemzetiben ugyanebben az időben, "számítanak rá" ekkor már nem csak a "futottak még" kategóriájú darabokban, sőt időközben megkeresik azzal, hogy hivatalosan főrendezője lehet a Népszínház-Vígoperának. Túl nagy a kihívás és a mögöttes személyre szóló anyagi vonatkozás ahhoz, hogy ezt Hevesi visszautasítsa. Így a Thália ügyei egyre nagyobb teherként nyomják az elnök, és a még mindig igen fiatal Bánóczy Dezső vállát.

A Thália halála

Boda Dezső budapesti főkapitány, akihez még 1907. augusztus 15-én engedélyért folyamodnak Hevesiék, kijelenti a "Budapesti Napló" 1907. december 25-ei karácsonyi számában, hogy: "...az új Sándor téri helyiségre engedélyt nem ad, mert elég a színház Pesten" - és punktum, tegyük hozzá. A Thália kényszerpályára kerül ekkor a fővárosban. Vidéki körútra indul tehát, és utazásaival egyfajta kultúrmissziót teljesít egyben. Járnak Nyíregyházán, Egerben, Nagybecskereken, Szegeden, Szabadkán, Pancsován, Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Veszprémben, Szombathelyen, Csáktornyán, illetve Pécsett. A fővárosban ez idő alatt folyamatosan beszámolnak a lapok a Thália vidéki sikerkörútjainak állomásairól, és egyre többen sürgetik, hogy a Thália végre visszakerülhessen Budapestre is. Közben elindul az a folyamat is, hogy egyre több pesti színház veszi át a Thália darabjait saját színpadára, és csodák csodája, ezek a színházak nagy sikereket érnek el. A szakmai becsülete és rangja ekkor éri el azt a szintet, amelyet tulajdonképpen korábban sohasem ért el, mert egyfajta pénzelszívó konkurenciát látnak csupán benne. Visszatérésüket egyre hangosabban követeli a "Népszava", a szervezett munkások egyik főorgánuma is, a korábbi munkáselőadásokat hiányolva. Ekkor a Thália ügye politikai felhangot kap akarata ellenére is. Hevesiék egykor a szakmának szerették volna bebizonyítani, hogy a szegényeknek, az egyszerű nézőnek is kell a nemes kultúra, ha az jól van interpretálva, és nem feltétlenül a tinglitangli az egyetlen számukra nyújtható szórakozás... ma ezt természetesen az ezernyi média világában már senkinek nem kell bizonyítani.
A Thália visszatér hát Budapestre, ráadásul kezdőpontjához, a Rottenbiller utcai helyiségbe, amit már Feld Zsigmond és gyerekszínháza helyett az énekes-komikusból lett direktor, Sziklai Kornél tart fenn Népszínpad néven. A Népszínpadon 27 előadást tartanak, miközben a Népszavában megszólaló újságírók a munkásság győzelméről beszélnek "Feltámasztották a Tháliát" címmel, ez idő alatt a társulat igencsak fiatal tagjai egy rossz akusztikájú helyen, nyomott árakon tudnak előadásokat tartani, kétségkívül csurig telt házak előtt játszva. A népszínházi előadásokon kívül további 17 Budapest környéki helyen lépnek fel, ahol erre a lehetőség, színpad adódik. Sok esetben a XIX. század közepén tömegesen létrehozott olvasóköri kultúrhelyiségekben, nemritkán vendéglőkben. Utolsó bemutatójukra 1908. december 17-én kerül sor, Hauptmann "Henschel fuvarosá"-val. Kimondva-kimondatlanul ez a premier tekinthető a Thália hivatalos halálának. Bánóczy, a Thália elnöke azonban nem adja fel egykönnyen. Egyben tartja a tagokat még, mert az akkor épp eladósorban lévő körúti Royal Orfeum épületére pályázik (ma: Madách Színház). A pénzt meg is szerzi rá, csakhogy ismét a bürokrácia útvesztőjében vérzik el a dolog. A hivatalos rendőrségi álláspont szerint, ha egy kabaré számtalan egyfelvonásos darabot játszik zenés elválasztó produkciókkal, annak az orfeumnak nem szükséges vasfüggöny a polgárok védelme érdekében. Amennyiben ugyanezen helyiséget egy színház kívánja bérelni, úgy az feltételezhetően több egymással összefüggő felvonást is játszik, tehát ott már szükséges a polgárok védelme vasfüggönnyel. Ha nincs ilyen, vagy nem építhető az épületbe statikai okokból, ott színház logikusan nem működhet, tűzbiztonsági okból - mondja tehát a hivatalos rendőrségi álláspont. Értenünk nem kell, ez nem az a kategória, csupán megismernünk szükséges, milyen rendeletekkel vágják el a jó kezdeményezést néha a hatóságok, talán nem is mindig önszántukból. Mindenesetre a Royal Orfeum színházzá történő átalakításának terve meghiúsul, merthogy az épületbe vasfüggöny nem helyezhető el. Ez egyébként az egyik fő érv az épület későbbi lebontatása kapcsán is. De az még több mint ötven év... Ezzel végül is megpecsételődik a Thália sorsa. Meg kell jegyezni egyébként, hogy a Thália lényegében betöltötte művészi funkcióját, elveit lassan a nagyszínházak magukévá teszik, a Thália legjobb erői pedig lassan egyre több vezető szerepet töltenek be különböző, főképp fővárosi társulatnál. Aztán amikor a Tháliát elsiratja a sajtó, a budapesti rendőrfőkapitány is megszólal "...különben is, miért csináltak konkurenciát az én Beöthy és Faludi barátomnak?..." (Beöthy a Király és Magyar, míg Faludi a Vígszínház direktora ekkor.)

Összegzés a Tháliáról

1904 és 1908 decemberéig, a csonka évadig 142 előadást tartanak, 27 szerző 35 művét előadva. 15 egész estés, azaz többfelvonásos darab kerül bemutatásra, és 20 egyfelvonásos mű. Magyar szerzőtől öt premier van ez időben, amely közül Lengyel Menyhért darabja az egyetlen háromfelvonásos bemutató. Legtöbbet Hejermans "Remény" című drámáját adják 25 előadásban, Hebbel "Mária Magdolna" című drámáját pedig 22 előadásban. Számos egyszer játszott darab is kerül az előadások közé, mint például Ibsen "Solness építőmester"-e, vagy Mende Béla és Kassowitz Bruno művei. 46 vidéki előadást tartanak 12 városban. Az előadások túlnyomó részét Hevesi Sándor, a Thália művészeti igazgatója és rendezője jegyzi, helyesebben szólva nem jegyzi, merthogy nem szerepelteti magát a címlapokon. A Thália társulatának teljes névsora: Balázs Béla, Balogh Vilma, Bálint Lajos, Bánóczi László, Bánóczi Dezső (a Társaság elnöke, rendező), Bardócz Krisztina, Barna Margit, Báthori Giza, Batízfalvy Elza, Benedek Marcell (a Thália alapító tagja és alelnöke), Boroviák Lajos, Dajbukát Ilona, Déry Gizella, Dobi Ferenc, Doktor János, Forgács Rózsi, Forrai Róza, Forró Pál, Garas Márton, Gellért Lajos, Herczeg Jenő, Hevesi Sándor, Huszár Károly, Judik Etel, Karczag Marcsa, Kárpáti Sándor, Kelemen Mária, Király Gizi, Kürthy György, Kürti József, Kürti Sári, Lukács György (mint alapító tag), Márffy Károly, Márkus László (mint dramaturg), Mészáros Giza, Mohácsi Jenő, Moly Margit, Moly Tamás, Olasz Pál, Sándor József, Sándor Miklós, Somlár Zsigmond, Somlay Artúr, Szabados Gizella, Szénásy György, Tihanyi Géza, Törzs Jenő, Vajda Ernő, Vámoss Hugó és Verő Margit. A társulat tagjai nem egy időben, egyszerre voltak tagok, erre felhívnám mindenki figyelmét.

A Thália miatt támadások érik ez idő alatt a Nemzeti Színházban

A Tháliának minden statisztikai adatot félretéve nagy sikere van. A színházi ínyencek és a haladó gondolkodású szakmabeliek elragadtatva magasztalják Hevesit, az ellenzői pedig a kudarc, a bukás kapcsán meg aztán annál inkább ócsárolják és gúnyolják, iparkodva nevetségessé tenni a "Révai utcai moderneket". Mindezt olyan hatékonyan sikerül véghez vinni az évek során, hogy a klasszikus színjátszás Nemzeti Színházban lévő nagyjai teljesen Hevesi Sándor ellen ingerlődnek. A színjátszás konzervatív körei anélkül, hogy közülük bárki meggyőződött volna személyesen is az előadások nívóját illetően, a Thália produkcióiról elítélően nyilatkoznak. Aztán egy nap valaki bedobja az összeférhetetlenség jelszavát a színházon belül, amelybe kapaszkodva indul megújult támadás, természetesen kizárólag a "klasszikus hagyományok védelmében", Hevesi Sándor ellen. "Összeférhetetlen, hogy egy nemzeti színházi rendező másutt rendezzen, és megcsúfolva a színház tekintélyét még konkurenciát is csináljon neki..." De a hajsza eredménytelen marad. A Tháliát nem tiltják be, Hevesit nem bocsátják el se fegyelmivel, se anélkül, ráadásul az is bebizonyosodik, hogy Hevesi a rendezéseit névtelenül és javadalmazás nélkül, ingyen végzi a Tháliában. Semmilyen kifogás nem emelhető tehát fel ellene. Hevesinek azonban a színházbeli támadásokból elege lesz, annak ellenére is, hogy folyvást az ő javát szolgálóan végződnek az események, de a szeretethiányos helyen, az öregek gyűlöletének kereszttüzében nem kíván és nem is tud élni. Ekkor kapva kap az alkalmon, és a Népszínház-Vígoperának lesz a főrendezője. Ez az új vállalkozás azonban nem életképes. A sikerek ellenére pénzügyi csőd. Egy évad leforgása alatt ugyan Hevesi nevéhez fűződik néhány nagy sikerű és újszerű rendezés, de az évad végén megszűnik a Népszínház-Vígopera, helyére, vagyis a Népszínház épületébe beköltözik a Nemzeti Színház, amely intézmény a metróépítkezésekig ezen a helyen marad. A változások a Nemzeti Színház vezérkarát is érintik, hisz az új igazgató, az eddigi főrendező, Tóth Imre lesz, akinek első dolga Hevesit visszaszerződtetni a Nemzeti Színházhoz. Ekkortól fogva számíthatjuk Hevesit beérkezett rendezőnek, mert ettől az időponttól fogva következik el Hevesi Sándor hosszúra nyúló aranykorszaka.

Hevesi, az ember

Talán már esett szó arról, hogy magánéletét sohasem tekinti olyasvalaminek, amelynek a legcsekélyebb mértékben is előtérbe kellene helyeződni. Eleinte édesanyjával és húgaival él, akik gondosan ügyelnek válogatott öltönyeire, örökké tiszta és frissen vasalt ingeire, de Hevesi valamilyen veleszületett kamasz fiús zavarodottsággal pillanatok alatt képes összerombolni a női szemmel leggondosabban felépített imázst. Untig elegendő valakivel találkoznia, egy régi jó baráttal, netalántán egy tháliás ismerőssel, és kedvenc helyére, a Baross kávéház előtti bal szélfogó melletti törzsasztalához lehuppanva máris a mocskos hamutálak egyikét-másikát markolássza beszélgetés közben. Azután? Elegendő egy hajigazítás, egy izzadságcsepp a homlokon, és máris felveszi a széken ülve pihenő kéményseprő-ábrázatot, amiről ő tudomást sem vesz, míg környezete rendre ezen derül. Ha netalántán még az inggallérján is igazít, az összkép tökéletessé lesz, pusztán a falhoz támasztott hosszú drótos pamacsot hiányolhatjuk.
Hevesi - mint mondják - nem egy hódító jelenség. "Foga toldozott-foldozott volt, arcszíne sápadt, egészségtelen, mint olyanoké, akik sohasem járnak szabad levegőn, mint ahogy - azt hiszem - írja Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház későbbi főrendezője - önkéntesi évét leszámítva nem is járt soha, legfeljebb valamely szabadtéri előadás alkalmával." Kiterjedt, hatalmas baráti köre van, de bizalmas barátai nincsenek, az egyetlent, Ódry Árpádot leszámítva. Nőkhöz fűződő kapcsolatai is eléggé szerencsétlenül alakulnak. Az 1912-es év körül kölcsönös szerelem alakul ki egy nálánál némiképp idősebb színésznő és közte. Afféle viharos, nagy szerelem. Ám a boldogság nem tart sokáig, mert a hölgy (aki elvált asszony két gyermekkel) megbetegszik, és az orvosok elárulják azt is, hogy menthetetlen. Haláláig ápolja, hűséggel. Egyedül Ódry tudja ezt a titkot róla, és ez az a szál, ami kapcsán Ódryhoz egy életre szóló barátság köti. Ódry vigasztalja és tartja benne a lelket, amikor a tragédia bekövetkezik. Hevesi élete végéig gondoskodik a hölgy két gyermekéről éppúgy, mint Ódry halála után Ódry leányáról.
Később, közvetlen katonai bevonulása előtt megházasodik, egy finom és bájos özvegyet - bizonyos Országh Magdát - vesz el feleségül, akinek első házasságából egy fiúgyermeke van már addigra. Mindenki csodálkozik ezen a házasságon, mert Magda civil, nem színházi ember, és Hevesi elfoglaltságát ismerve senki sem tudja, miképp alakulhatott úgy Hevesi élete, hogy egyáltalán megismerkedhessen egy nem színházi emberrel, ráadásul, hogy abból házasság is legyen. Később meséli el Hevesiné, hogy egy neves operaénekesnő ötórai teáján ismerkedtek meg. Ott mutatták be neki mint főrendezőt, aki az első pillanattól fogva tágítani sem akart Magda mellől. A kapcsolat hamar elmélyül, Hevesi Sándor agglegényből férj lesz, mégpedig nagyon jó férj. A házassága minden korábbi balsikerű próbálkozása ellenére is kitűnő lesz, és sokan ennek a házasságnak tudják be, hogy Hevesi otthon ülővé válik, színházában - a korábbihoz képest - félgőzzel dolgozó ember, akinek a felszabaduló szellemi energiáit sikerül az elméleti kutatások irányába terelni, és erre az időre tehető, hogy Hevesi elkészíti egyik legnagyobb nemzetközi sikerét is biztosító munkáját "Az igazi Shakespeare" címmel.

Az Operaház főrendezőjeként, az I. világháború kitöréséig

Tóth Imre igazgatása alatt Hevesi elképzelései, színházról alkotott elgondolásai rendre megvalósulni látszanak és a Nemzeti Színház ügyei kezdenek kitűnően menni, s ez elsősorban Hevesinek köszönhető. Mindenki tudja. Tóth Imre, a direktor is. Egy nap azután változás áll be a kultusztárca élén, amelynek következtében kinevezik Bánffy Miklós grófot az állami színházak kormánybiztosává. Bánffy első intézkedéseinek egyikeként kikéri a színháztól Hevesi Sándort, és kinevezi az Operaház főrendezőjének. Mint mondják, Hevesit nem nagyon kell kapacitálni, és Bánffy nem is számít rosszul, mert Hevesinek igen hamar sikerül kiragadnia régi tespedéséből az Operaházat, friss és új játékstílust belevinnie. Egy-egy rendezéséről sokáig beszélnek még. Természetesen itt, az Operaházban is sikerül hamar "belefutnia" abba a körbe, akik a régi sablonokba kapaszkodva ellenzik a változásokat, hasonlóan a Nemzeti Színházban lezajló szituációkhoz. Hevesi azonban már némi rutinnal kezeli ezt a dolgot. Ám rövid idő áll rendelkezésére bármire is, mert a történelem minden jól felépített színházi elgondolását kettévágja. Kitör az I. világháború, amiről akkoriban nemigen lehet tudni azt, hogy első, de még azt se nagyon eleinte, hogy világ... csak, hogy háború.

Az européer színházi ember

A színpad elméletének és gyakorlatának minden területét áthatja legendás munkabírásával, lobogó ügyszeretetével - nem csak hazai, de európai mértékkel mérve is kiemelkedő szakavatottságát. Megrekedt színházi világunkat - egyebek között - személyes baráti kapcsolataival Hevesi köti be az európai forradalmi törekvések áramkörébe, s színházi életünket a nagyvilág rajta keresztül ismeri meg. Például Gordon Craig, ez a különös színházi tünemény, akinél gyökeresebb színpadi újító aligha akad századunkban, első számú szövetségesének a mi Hevesinket tekinti; sőt Craig könyvéhez is ő ír meleg hangú baráti előszót 1911-ben.
A színházi szakirodalmat négy alapvető művel gyarapítja rendezői munkásságával párhuzamosan, "A dráma és a színpad", "Az előadás művészete", valamint a "Színpad művészete" és "Az igazi Shakespeare", valamint egyéb tanulmánykötetei. Megszámlálhatatlan tanulmányt, cikket ír német és angol lapok számára.


Hevesi, a drámaíró és a fordító

Mint drámaíró "Az apja fia" (1912) című vígjátékkal kezdi meg működését a Magyar Színházban, és egyetlen darabja lesz, amely magánszínházban kerül előadásra. "A Madonna rózsája" (1915) című dráma, a "Hadifogoly" (1917) és "Görögtűz" (1918) című vígjátéka, a "Császár és komédiás" (1919), valamint az "1514" című drámája a Nemzeti Színházban; az 1925-1926-os szezon nagy sikere, az "Elzevír" (1925) pedig a Nemzeti Kamaraszínházában kerül színre, egyik utolsó darabja pedig "Az amazon" (1928).

"Fiatalodni először akkor kezdtem, amikor három évvel ezelőtt - mondja 1915-ben - a Magyar Színház előadta "Az apja fia" (1912) című komédiámat. Ekkor éledt föl bennem az egykori ötödik gimnazista. Ezzel jutottam először csak oda, ahonnan el akartam indulni. Azóta a Nemzeti Színháznál előadásra vár "A szent szűz rózsája" (A Madonna rózsája címen kerül előadásra, 1915-ben, tehát a leírtak után nem soká...) című dráma, s a Magyar Színház készül egy újabb komédiámra, amelynek címe "Adolf" (nem kerül sor a bemutatóra!). A Franklin Társulatnál sajtó alatt van ugyan egy terjedelmes munkám a színházról, de ezt az elmúlt öreg periódusomhoz számítom. Csak most érzem magamat úgy, mint más ember húszéves korában érezheti magát: fiatal kezdőnek" - mondja Hevesi Sándor 1915-ben, 42 esztendősen.

Ezenkívül az Operaházban is megtaláljuk a darabok során nevét, például a Mozart-muzsikára készült "Mirandolina" című opera szövegkönyvében, valamint az "Ámor játékai" és a "Téli álom" című balettek esetében. Ezek mellett esztendőről esztendőre jelentkezik regény-, színdarabfordítással, amelyek száma 1926-ra már meghaladja a százat. Műfordítási remeklésének kimagasló sorát Shakespeare "Antonius és Kleopátrá"-ja, és a "Szeget szeggel" átültetése adja, de nevezetes Moliere művei közül a "Mizantróp", a "Don Juan", "A fösvény", a "Dandin György". Fordítja Goldoni "Fogadósné"-ját, Dickens "Pikwick klub"-ját, Balzac "Grandet Eugeniá"-ját, a modernek fordításai közül messzire kimagaslanak G. B. Shaw műveinek fordításai, amelyek jószerével az ő közvetítésével jutnak el a hazai színpadokra.

Közjáték a Király Színházban

Lázár Ödön, a Király Színház direktora nagy örömmel mond igent Hevesinek, amikor új színpadi művének, az "Egy falusi kislány Pesten" című darabjának premierje kerül szóba 1930-ban. Hevesi nem szeretné a Nemzeti Színházában előadatni, mert nem kíván visszaélni pozíciójával, így beszél Lázárral a bemutatóról, amelyet a Király Színház nevesítene. A főszerepet Hevesi egyenesen Gaál Franciska számára írja, amelyet később kézirat formájában el is juttat a művésznőhöz, aki rövidesen elolvassa, majd beállít a Király Színházba Hevesi kéziratával, és közli, nem hajlandó benne fellépni. Az indoklásában az áll, hogy a Hevesi-darab alapvetően férfifőszerepekre épít, a nők - véli a művésznő - alárendelt szerepet játszanak benne, "el vannak benne hanyagolva". Lázár színházának egyik vonzereje épp az elkápráztató női szereplők sora, így ezzel a visszaadott szereppel megpecsételődik a darab sorsa a Király Színházban, Lázár kénytelen lemondani a bemutatót.

Ismét a Nemzetiben

A háború kitörése okán - hazafias példamutatástól vezéreltetve - gróf Bánffy Miklós kormánybiztos lemond, beáll katonának, hogy - mint mondja - "tudását a haza szolgálatába állítsa", és rövidesen Hevesi Sándornak is be kell vonulnia a hadseregbe mint tartalékos gyalogos tiszt. Mielőtt kiindulna a frontra, és mielőtt még ő is hősiesen megállná a helyét a lövészárkokban, a színházak újból megnyílnak Budapesten.
Bánffy kormánybiztos lemondását követően az Operaház berkein belül kialakuló változások egyértelművé teszik Hevesi számára, hogy oda visszatérnie lehetetlen. Ekkor Tóth Imre, a Nemzeti Színház direktora fogalmaz keresetet a minisztérium felé, és - mint a Nemzeti Színháznál nélkülözhetetlen személyt - katonai szolgálatai további teljesítése alól felmentik. Így kerül vissza a háború alatt, közel egyesztendős katonaság után Hevesi Sándor a Nemzeti Színházhoz, ahol ez idő alatt azért komoly művészi munkáról nem lehet szó a heti három engedélyezett előadás keretein belül. Premier megtartására is igen korlátozott lehetőség van, elsősorban reprízek, felújítások kerülnek előtérbe.
A háború befejezését követően Tóth Imrét Ambrus váltja fel az igazgatói székben, amely Hevesire nézve annyi változást eredményez, hogy Ambrus inkább a műsor irodalmi jellégére figyel elsősorban, és bizonyos darabokat, színészeket favorizál, másokat, szerzőket és színészeket pedig értelemszerűen háttérbe helyez. A kiválasztott darabok tekintetében viszont teljesen szabadkezet biztosít Hevesinek, aki így az elméleti munkásságát folyamatosan tudja átültetni és kipróbálni a valóságban is, természetesen mindig a józanság határain belül maradva. Ettől lesz igen értékes és érdekes ez az alkotói szakasza. Lassan ráébred, hogy nem elégséges lerombolni a régi beidegződéseket, a régi pátoszt, helyébe újfajta stílust, újfajta pátoszt, új hagyományt is kell teremteni és a színpadra hozni, mert az örök drámák csak így éledhetnek fel és elevenedhetnek meg a színpadon. Ráerez arra is továbbá, hogy a színház a tisztán kiejtett beszéd temploma.

A Nemzeti Színház igazgatójaként

Lassan ötvenesztendős, amikor kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog, talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt. Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory- (Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza, ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét, és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget tesz a londoni King's College meghívásának, és négy előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól, és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi. Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.) Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset hederít.

10 évig a Nemzeti Színház igazgatója

Igazgatásának tíz esztendeje alatt - 1922-től 1932-ig - Hevesinek, mint mondják, sokan "forgószélhon kellett megállnia a helyét", a rosszhiszemű gáncsoskodás élete fogytáig kíséri, bár hozzá kell tenni, hogy az elismerést és a tisztelők népes táborát - természetesen - életében sem nélkülözi. Kényszerű megalkuvásait azonban nehéz posztján aligha kerülheti el, merész színpadi újításai, színi kultúrát terjesztő küldetéstudata jószerivel a maga érdeme. "Amit Shakespeare álmodott", azt Hevesi tudós felkészültséggel és a művész érzékenységével fejteti meg. Tíz év alatt hat ciklust szentel neki, melyek végig telt házakat vonzanak. A Londoni Egyetem, majd a Shakespeare Társaság vendégeként óriási hallgatóság figyeli szavát, amint a nemzeti klasszikusunkká lett brit drámaköltő hazai kultuszát ismerteti. Egy budapesti színházi élményeiről beszámoló angol író 1925-ben így fohászkodik: "Milyen magasra tudnánk mi repülni, ha csak egy Hevesink lenne Londonban!" - nekünk akkor volt.
Mint igazgató új magyar drámaírók sorát hozza a Nemzeti Színházhoz, és a régieket is újabb drámák megírására sarkallja. Csathó Kálmán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos nagy sikereket arat egy-egy premierjük kapcsán. Herczeg Ferenc sok régebbi művét felújítja, és újak megírására ösztönzi a szerzőt. Személyes felfedezettje a később szcenáriumíróként is világhírt szerzett Lengyel Menyhért.

Hevesi Sándor véleménye a sztárokról

Amikor Hevesi direktor a Nemzeti Színházban, akkor alakul ki egyfajta dekonjunktúra a színházak körül, a hangosfilm megjelenése, a nagy gazdasági válság begyűrűzése, a szegénység, amit tetéz a Trianon miatti áttelepülők hatalmas száma, akik mind munkát keresnek, otthont építenének, megélhetésért küzdenek, ezen tényezők mindegyike rosszul hat a színházak látogatottságára. A közönség figyelmét egy-egy kimagasló sztár tudja egy időre lekötni, aki ezért cserébe igen magas gázsit kér és kap. Ez vezet az ún. sztárkultusz kialakulásához, ahol egy-egy kiemelt kedvenc, egy húzónév fizetése gyakran az egeket ostromolja. Egy ponton a szakma megmakacsolja magát, és nem fizet többé ilyen magas gázsit, sőt bevezetésre kerül - önmérséklés híján - a fix gázsi fogalomköre. A sztárkultusz keltette vihar hullámai elérik a nemzet első színházát is, ahol a direktort faggató újságírónak a következőket nyilatkozza Hevesi: "A sztár szerepe és jelentősége bizonyos mértékig elkerülhetetlen. A publikumnak kell a "kedvenc" a színpadon. A kivételes értékek gázsija egyébként nem sok, ha tele van a színház - csak akkor sok, ha a színházak üresek. A sztárrendszer akkor volna katasztrofális, ha jó üzletmenet mellett nem prosperálna a színház. Nemcsak a magánszínházaknak kellenek egyébként a sztárok. Csak nem képzelik, hogy Bayor Gizi a Nemzetiben annyiért játszik, mint egy kisebb és ismeretlenebb színész? A sztárokat mindenütt a világon megfizetik. Sajtóban, irodalomban, filmen, sportban egyaránt."

Hevesi eredményei a Nemzeti Színház élén

A Színművészeti Akadémián külön az ő részére rendszeresítenek egy rendezői tanfolyamot, ahol pályája elméleti és gyakorlati eredményeit továbbadhatja a rendezőnek készülő fiatalok számára. A direktorságot párhuzamosan látja el akadémiai feladatával, és többen állítják, hogy talán nagyobb örömöt és egyfajta szakmai csúcsot jelent számára egy-egy, a hallgatók előtt felépített óra, mint a színházban az egyre jobban erősödő politikai befolyás következtében való gúzsba kötött "repülése". A fenntartó minisztérium félelemből, és újabb botrányok, hírlapi címstoryk elkerülése érdekében óvatos, talán túl óvatos, és ez az óvatosság egyre erősebb fék formájában jut érvényre, amelyet Hevesinek akarva-akaratlanul respektálnia kell. Mindezt természetesen a társulaton belül, és azon kívül fokozottabban nem értik, bántják, kritizálják érte. Különösen az ébredőktől féltett más vallású szerzők elmaradása miatt éri sok támadás, főképp a szerzőktől. Mindez kiegészül a harmincas évek eleji nagy gazdasági válság okozta színházi dekonjunktúrával, amely jelentős előadásszám-csökkenéshez vezet. Az elmaradt bevétel, a kevesebb, tegyük hozzá, jóval kevesebb új bemutató belekényszerítik Hevesit olyan kompromisszumokba, amelyeket csakis azért vállal, mert bízik abban, hogy hamarosan egy fellendülés következik, és akkor majd rendbe hozhat mindent. Mindezek mellett is eléri, hogy a Nemzetinek legyen kamaraszínháza. Ebben a kamaraszínházban olyan darabokat adat elő, amely minden szempontból kis személyzetet igényel, a színvonalból azonban nem enged, sőt igen magasra emeli a mércét. A minisztérium felől folyvást támadások érik ezzel a kamaraszínházzal kapcsolatosan, mert szerintük két színház többe kerül, mint egy. Hevesi több hullámban is védekezik, érvel a színház fennmaradása végett, és végül győz. Hosszan tudja csak bebizonyítani, hogy a kis előadások miatti jövedelemcsökkenés egyenes következményeként nagy színészektől is meg kéne szabadulni, és ennek költsége közelében sincs egy személyzettel fenntartott két színház költségeihez képest, nem beszélve az erkölcsi sikerekről, amelyeket ezekben az években szerezhet a minisztérium a kamaraszínház kapcsán. Különös figyelemmel van tehát Hevesi a kamaraszínház ügyében és többnyire biztosra megy, Bayor Gizi és más nagyságok folyamatos szerepeltetésével ezen a helyen. A kamaraszínház és Bayor neve lassan egybeforr, a kritika és a közönség egybehangzó támogatásával párhuzamosan. Az átélt izgalmak és átlagon felüli idegeskedés meghozza a maga "gyümölcsét", Hevesinél cukorbetegséget diagnosztizálnak az orvosok. A szigorú diétával azonban kevéssé törődik. Felesége maximálisan végrehajt minden orvosi előírást az étkezésével kapcsolatosan, de ő egy perc alatt romba dönt minden teóriát és óvatosságot, amikor a próbaszünetek idején felszalad a színházi büfébe, és egy tál cukrászsütemény elfogyasztásával vesz méltó tromfot az átélt és rá szabott orvosi diétán. Hevesi sok erényén kívül kétségkívül jó néhány emberi hibával is küzd, ilyen emberi hibák teszik lehetővé, hogy nem kis számú ellenségei le tudják győzni őt, olyannyira, hogy még igazgatói székéről is le kell mondania.

Hevesi néhány esendősége előrevetíti bukását

Egyik hibája a darabok színpadra állításai körül jelentkezik. Talán nem véletlenül, és okkal, de többnyire saját átirataiban bízik leginkább, és sok, korábban már a Nemzetiben már játszott darab átirata során a saját nevét tünteti fel a színlapon, nem azt az elődöt, akinek azért minden esetben átutaltatja az érte járó tantiemet, persze. Ilyen esetet jegyeznek fel például a Paulay-féle színpadra vitt madáchi mű, a "Tragédia" kapcsán, amelyet ő jelentősen átértékel Paulayhoz képest, és a színpadi átírásnál a saját nevét tünteti fel, Paulay kétségkívüli munkáját nem jelölve. Senki sem érti, miért van ez így, de miután a Paulay család számára hiánytalanul átutaltatja a tantiemet, végül is keveseket érdekel, miért történik így mindez. Anyagi okból biztos nem. A kollégák mindezt tudják, és elfogadják, hogy a főnöknek ez a "mániája", és kész. Hozzá kell tenni, nem gyakori eset. Hevesi másik hibája, hogy a tehetségtelen színészeket, rendezőket nem respektálja. Nagyon nem respektálja, sőt, ezt gyakran nyíltan is szemükbe mondja, ráadásul érezteti is nézeteit, a szereposztásokkal is üzenve - többnyire háttérszerepet szánva a színészeknek, vagy kiegészítő feladatot adván számukra. Ez a szemlélete, hogy finoman fogalmazzuk, koránt sem diplomatikus egy igazgató részéről, még ha emberileg talán mélyen egyet is értünk vele. Hevesi idővel ezekből a személyekből adódóan, hozzászámítva a korábbi, a rendezői időszakából való megsértődötteket, számos ellenséget szerez magának, akik erejét talán túlságosan is lebecsüli, de mindenesetre számításon kívül hagyja. Nos, egy ilyen középszerű és a színházi dekonjunktúra idején kényszerűségből elbocsátott sértett fél a színpadi teljesítményét meghaladó bosszúállóként válik nevezetessé Hevesi esetében. Egy sok évvel korábbi munka kapcsán iratokat szerez be, amelyeket fénymásolás híján lefotóztat, és egy parlamenti interpellációt tud belőle kreálni az a jobboldali képviselő, akinek mindezt "vádiratszerűen" átadja. A képviselő esetében kellő motiváció lehet Hevesi izraelita vallása - tegyük hozzá, ekkor már kezd piros posztó lenni egyes körök képviselői számára -, de mindez nyíltan nem kerül elő, hanem egyszerű szerzői jogdíj elsikkasztása gyanújába keverik a "tények" birtokában Hevesit, a nemzet első színházának nagy hatalmú igazgatóját a Parlamentben főnöke, a kultuszminiszter előtt, úgy, hogy a megvádolt jószerével még védekezni se tud.

Durva támadások Hevesi ellen ezt megelőzően

Hevesinek a korábban őt ért támadások kapcsán legalább védekezési esélye volt valamennyire. A főképpen antiszemita hangvételéről ismertté váló Ébredő Magyarok Egyesülete szervez például agresszív támadást a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének és a Turul Bajtársi Szövetség egyes tagjainak szervezett összefogásával Hevesi ellen, egy premier kapcsán 1927. október 22-én este. Bűzbombával tarkított tüntetést szerveznek az esti előadást jócskán megzavarva és óriási botrányt kialakítva, látszólag a közelgő és betervezett Szomory Dezső "Nagyasszony" című premierje ellen, valójában és nyíltan hangoztatva, hogy mind Szomory, mind pedig Hevesi származása a fő probléma az ellenzők számára. (Nos, ezt nem ennyire kultúráltan adták ott elő.) A darabot egyébként nem olvasta egyik tüntető fél sem, annak ellenére, hogy korábban nyomtatásban is megjelent. Pusztán a demagóg antiszemitizmus elegendő egy tömeg mozgatására. A felkészülten érkezett és bűzbombákkal felszerelt odavezényelt "spontán tüntetők" irányítói úgy gondolják, és abban reménykednek, hogy ebből akkora botrány kerekedik, amelyből egyetlen kiút marad a Nemzeti Színház igazgatója számára, a lemondás. A premier elhalasztódik, a tiltakozókat pedig idővel átvezénylik Josephine Baker, a fekete csoda hazai bemutatkozásának budapesti helyszínére, pár száz méterrel odébb, a Royal Orfeum elé, ahol "a néger kultúra ültetődik át magyar honba", és ez olyan skandalum, hogy Petrovácz Gyula honatya 1928 áprilisában felszólal a Tisztelt Házban, és harcra buzdít: "... a botrányos és erkölcstelen meztelenség ellen, amely Budapest színházaiban és mulatóiban orgiát ül." Így mosva össze a Nemzeti Színház ügyét, Hevesi és a neves világsztár látogatását. Magas kultúra, az igényesség áll az egyik oldalon, a másikon pedig világszínvonalú szórakoztatás, de a képviselő úr és nem kis számú követői számára ez egykutya, afféle "úri huncutság" mindkettő. Egyébként ide kapcsolódó mellékszál, hogy a Royal Orfeum nem államilag finanszírozott pódium, így az akkori igazgató a tiltakozások és a várakozások kettősségében élve mégsem halasztja el Josephine Baker felléptetését, és a kedvezőtlen sajtóhíreket megcáfolandó, maga a direktor, Zerkowitz Béla komponál egy dalt a művésznőnek, "Gyere, Josephine" címmel, amely dal refrénjénél hat Bakernek öltözött görl is táncol. Ezt a dalt sok nyelvre lefordítják később, és tomboló világsikerének egyik további forrásává lesz ez a pesti-kényszerből kialakult sláger.

Hevesi ellen újabb - végső támadás indul

Visszatérve Hevesi "ügyére", az új támadást a jobboldal Hevesi ellen már alaposan kidolgozza a harmincas évek elején, és egy belső embert használ fel erre a célra, aki egyszerűen kilopja az iratokat a színházból, lefotóztatja, másolatokat készíttetve róluk, de ez a személy bosszúvágytól fűtve, folyvást minden téren bizonyítékokat keres és kutat. Alapvetően a probléma egy dramatizált Dickens-novella színpadra állítása körül robban ki, amelynek próbái igazából még 1926-ban kezdődtek meg. A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja - anyai ágon félig angol származású Hajduska Algernon nevű, ám a színházi körökben Hajdú László néven ismeretes színész tagja és rendezője - kényszerű elbocsátását követően, amit ő sérelmesnek tart, kisstílű bosszúhadjáratot indít volt főnöke, Hevesi ellen. Tudni való, hogy ez az Algernon akkoriban nősült, és a színház szigorú nyugdíjszabályzata szerint a házasfeleknek legalább két esztendőt kell úgy eltölteni házasságban egymással, hogy ez idő alatt a másik fél tagja a színháznak. Csak ezt követően jár az özvegyi nyugdíj az elhunyt után. Már ha időközben elhunyttá válik. A hosszú ideje itt dolgozó Hajduska akkor nősült, és ezért kérte az igazgatót, Hevesi Sándort, hogy még hadd maradjon alkalmazásban, hogy esetleges halálát követően feleségének járhasson az a bizonyos nyugellátás. Hevesi ridegen elutasítja, mondván, ha már, sajnos, döntenie kellett ebben az ügyben anyagi megszorítások okán, és ugyan nem szívesen, de el kell bocsátani Hajdú urat, akkor azt fogadja ő el, ne hivatkozzék holmi nyugdíjra. Egyébiránt Hajdú átlagos színész, korrekt, megbízható munkatárs, egyben ugyancsak ő a háttérben zajló és a házon belüli intrikák egyik kiinduló gócpontja, így amikor meg kell válnia Hevesinek tőle, mert felterjesztették neki elbocsátásra Hajdú urat, nem ejt bensőséges könnyeket érte. Hajdú úr afféle ember, aki mindig tudja, kinek mit csepegtessen elejtett mondatok, szavak kiemelésével, hogy akinek szánja ezeket a mondatokat, az kellőképpen bosszankodjék. "Azt hallottam rólad..., meg: "úgy mondják..." Hajdú Algernon ugyanakkor nagyon sérelmesnek veszi, hogy ennyi esztendei szolgálat után ezt a lehetőséget nem kapja meg direktorától. Bosszút esküszik. Elővesz emlékeiből egy majd öt évvel korábbi történetet, amely - úgymond - akkor már "szöget ütött a fejébe", de még ezzel a szöggel azért persze várt öt esztendőt.

A Hevesi-támadás esetleírása

Hevesi lefordít ugyanis még 1905-ben egy Dickens-novellát, amely "Mikor a tücsök megszólal" címen nyer magyarítást általa, és 1905-ben a Révai kiadásában Hevesi fordításával publikálódik is a novella. Ez a novella kerül Hevesi kezébe később, amely valószínű, már korábban megragadja a képzeletét, ám ezúttal átdolgozza egyfelvonásos darabra, és "Házi tündér" címen játsszák, ráadásul nagy sikerrel a Nemzeti Kamaraszínházában. Hajdú elmondásában, aki a darab színpadra vitelével megbízott egyik személy volt akkoriban - csodálkozik, mint mondja öt év elmúltával, hogy a színlapon ennek ellenére P. Taylor van feltüntetve szerzőként. Miért nem Dickens? Hosszas nyomozásba fog a "lelkes" ügyelő utólag, még angliai kapcsolatait is felhasználja, sőt Londonba is utazik evégett, mire szomorúan kell konstatálnia, nincs Taylor nevű szerzője a brit színjátszásnak. Ám machinációt sejtve tovább nyomoz. Eljut a darab előadási jogát kezelő dr. Szalay Emil nevű, egyébként neves budapesti ügyvédhez, aki egyben színpadi kiadóhivatalt tart fent. Szalay elismeri, hogy a Taylor név egy írói álnév, de ehhez mindenkinek joga van, de több felvilágosítást nem ad. Másik szálon folytatja a nyomozást Hajdú. A darab fordítójaként Huszár Imre van feltüntetve, aki jóval a darab bemutatója előtt már elhunyt, de a színház számára valóban készített még az első világháború előtt fordításokat. Viszont az örökösök nem tudnak arról, hogy kaptak volna tantiemet ennek a darabnak a fordítása kapcsán akkor, bár a darabra se nagyon emlékeznek. Márpedig a tantiemet valaki felvette, véli Hajdú, de nyíltan nem kérdezi meg Hevesit sohasem, merthogy ő azóta már meg nem is tagja a színháznak. Szövetkezik néhány jobboldali képviselővel, átadja a közben összegyűjtött dokumentumokat, amelyek egy része fotókópia Hevesi kéziratáról meg a fordítás címlapjáról, amelyen szerzőként feltüntetve Dickens áll, és a címlapon szintén Hevesi írása olvasható, jelezvén, hogy indítsanak vizsgálatot az esetleges csalás ügyében. Megjegyzendő, hogy ezeket az átadott adatokat akkor kellett még beszereznie Hajdúnak, amikor rendes tagja, sőt rendező kollégája volt a Nemzeti Színházban Hevesinek. Egy fiatal parlamenti képviselő, Turchányi Egon vállalkozik a Hevesi-ellenes támadás kirobbantására, és interpellációt intéz azután Karafiáth miniszterhez a Hevesi-ügyben, egy költségvetési vita kapcsán a Parlamentben. Turchányi képviselő úr jószerével élete egyetlen nagy horderejű ügyévé lesz az akkor már világhírű Hevesi sárba tiprása, többet neve a történelem során sem kerül elő. Az utókor azonban helytelenül leredukálja a Hevesi elleni támadások ügyét Hajdú Algernon személyes bosszújára, azonban ennél sokkalta összetettebb a kérdés, és alapjában véve a Hajdú által kirobbantott Hevesi-ügyet a Hevesit támadók nem kis számú köre igénybe veszi, felhasználja, hogy gyorsan és megalázóan leszámoljon Hevesivel. Ebben az eltakarítási folyamatban az antiszemitizmus nem okként, hanem valójában pusztán eszközként szerepel Hevesivel szemben - tegyük hozzá: felettébb hatásos eszközként.

Vizsgálat Hevesi ellen

Addigra már a kiváltó ok, a tantiemtörténet, a súlyánál fogva lényegében teljesen háttérbe szorul. Vaskos paksamétát állítanak össze Hevesi ellen, amelyben a "gyászos dramaturgiai mérlegtől" fogva sok, jobbára művészetszemléleti kifogás, valamint igazgatói szerepének lejáratása, megkérdőjelezése áll. A vizsgálat tehát megindul, ahová beidézik Hevesit. Kihallgatása két napig tart. Az első nap 31 vádpontot vesznek sorra. A második nap ennél jóval többet, de akkor már ömlesztve, nem szedve külön pontokba.
Vádpont ellene többek közt, hogy a Nemzeti Színház ő általa szerződetett vezetői gárdáját "neves íróink súlyos kritikával illették". Vádpont, hogy Csathó Kálmánt visszaszerződteti főrendezőnek, aki a színház egyik ugyan "legtechnikásabb rendezője volt", de adott esetben visszaszerződtetése "művészileg indokolatlan". Személyi kérdések is vádpontként kerülnek elő. Csathón kívül Ódry és Voinovich neve is előkerül, és most először Galamb Sándoré is. Könnyelmű gazdálkodással vádolva kifogást emelnek Bayor Gizi "túlságosan magas" díjazása ellen. Vádpont tehát, hogy Bayor Gizi miért kiemelt "sztár", és miért kap ennek megfelelő gázsit. A vádkomplexum legkiemeltebben kezelt részévé lesz azonban Hevesi mellékkeresete és nemzetietlensége. Nemzetietlen azzal, hogy egyebek közt G. B. Shaw-darabok kerülnek műsorba, de egyébiránt ez a vádpont inkább hangulatkeltésre és egyfajta, akkoriban divatos, ki nem mondott antiszemitizmus sejtetésére alkalmas. Továbbiakban vádpont, hogy "Vörösmartyt, Katonát, Madáchot, Shakespeare-t húzásokkal adták", tehát Hevesi, "a világ nagyobb zseniit ortopédiában részesítette". Felbukkan a kérdések közt a "Czillei és Hunyadiak" ügye, áttételesen Horthy kormányzó személye. Hiszen a darab bemutatásakor a "Czillei és a Hunyadiak" kapcsán párhuzamot lehetett akár vonni a színpadi játék és Horthy Miklós kormányzó között, mint az ezeréves Magyar Királyságot katonai puccsal leváltó egykori királyi szárnysegéd személye között, akit sokan emiatt úgy emlegettek, mint királyárulót, mert ugyan felesküdött az ország királyára, később mégis néhai királyának fiát elkergeti a trónról. Ezt a kérdést felettébb kínos abban a korban feszegetni, néha ma is indulatok forrása még, de akkor a K.u.K. hadseregét követően újjászerveződő magyar hadsereg tisztikara már rég átállt a királyságot leváltó puccsista katonatiszt mellé, sőt, az ország kormányzóvá is kikiáltja, hisz a trón foglalt, másé... még ha a királynak, IV. Károlynak emigrációban is kell élnie. Sőt, a nemzetközi politikai porondon is elfogadták lassan Horthy kormányzó személyét, mint az ország legális vezetőjét. A Nemzeti színházbeli premier viszont úgymond "kínos benyomást kelt" és "a vezetés tapintatlanságát bizonyítja", és csak a kormányzó úr őfőméltóságának gentlemansége" simítja el az ügyet, mondja, és írja az újságírók és kritikusok hada akkor, és támadják az igazgatót az ügy kapcsán. Mondják, Horthyt felpaprikázza az ügy, de nem lép, nem vesz tromfot a színházzal, Hevesivel szemben. Viszont később, az újabb és egyben végső Hevesi-ellenes támadások megindulásakor az, hogy maga Horthy kormányzó nem avatkozik bele az ügymenetbe, a parlamenti viták indulatos beleszólásokkal is tarkított "kínos folyásába", nagy valószínűséggel ennek a korábbi Nemzeti színházi premiernek köszönhető - mondják.

A vizsgálat ügye tovább gomolyog

A kormány az ügyben egyébként foglalhatna úgy is állást, hogy Hevesi egy év múlva, 1933-ban lejáró szerződését nem hosszabbítja meg, és punktum. Hevesi is visszavonulhatna önként, hiszen világosan láthatóvá válik, ügye elveszett. Mind a kultuszminiszter, mind a kormány, élén a kormányzóval nem támogatja tovább őt. Sőt... Ám egyik fél sem látja a fától az erdőt. Mindenki a saját vélt és valós sérelmeivel van elfoglalva, és így tovább gomolyog még évek múlva is a "Hevesi-ügy", folyvást méltatlan helyzetbe hozva színjátszásunk egyik legkitűnőbb alakját.
Ám a vizsgálat későbbi szakaszában személyeskedésig is elmenő kérdéskör kerül terítékre, amely intimitása okán nyíltan a sajtóban nem tárgyalható, és amely vádpontot Turchányi képviselő úr úgy fogalmaz: "a Nemzeti Színház erkölcsi levegője", amely miatt, mint mondja, "pirulnia kell". Minthogy alapvetően Hevesi hivatali munkájában nem találni kivetnivalót, magánszférájában kezdenek kutakodni, és homályos célzás történik a színház egy-két tagjának homoszexuális beállítottságára, sőt némely államférfiakra is. A koronatanú ez esetben Hajdú úr, akinek vallomására és feljegyzéseire alapozódnak az ez irányú vádak. Hajdú úr egyébként büfében gyűjtött, és hallomásokon alapuló "hazafias jelentéseit" senki sem vonja a vizsgálat során kétségbe, kész tényként fogadják mindazt, amit az informátor (Hajdú úr) a főkapitányság Czár nevű detektívjének vagy tucatnyi találkozás alkalmával gátlástalanul elmesél, afféle kabátlopási ügyet kreálva belőle. Amikor többek magánéletébe is alaposan belegyalogol a vizsgálóbizottság, elgázolva vele Hevesit kellő módon, akkor kerül elő a végső vizsgálati kérdéskör, amely jól láthatóan előre megadja az utolsó döfést. Ez Hevesi mellékjövedelmeinek a kérdésköre.

Végső érv: Hevesi mellékjövedelmei...

Végül is ez utóbbi kap minden fórumon hangsúlyt, és gyakorlatilag Hevesi bukását sokan utólag ezzel magyarázzák kizárólag. Tény, hogy Hevesi Sándor gyakran végez darabátalakítást, amely több esetben az ún. kötelező segítségadás és az önálló átdolgozás határát súrolja. Nevét ötletszerűen szerepelteti vagy hallgatja el, és ugyanilyen ötletszerűen vesz fel munkájáért tiszteletdíjat. Van, hogy jövedelemhez juttat másokat, akiket fordítóként, szerzőként tüntet fel a címlapon maga helyett. Közvetlen munkatársai mesélik maguk között persze, hogy ezek az ügyei idővel dzsungellé burjánoznak. Ellenségei tehát Hajdú úr vezetésével terített asztalra lelnek a maguk számára, amikor a tantiemek kérdésének feszegetésével kívánnak előrébb jutni. A vizsgálat kizárólag a Hevesi-szignózású ügyekkel, a felvett jövedelmekkel foglalkozik, a fel nem vett összegek csoportját soha senki nem vizsgálja. Hajdú úr belső információs hálózatának szűrőin is az aláírt összegek akadnak fenn, bár ő maga is tud a fel nem vett tantiemek sokaságáról, de akkor, a vizsgálat idején ez valahogy "nem üt szöget a fejébe". Bonyolítja a helyzetet Hevesi azon szokása, hogy sok darabot kézzel ír le, kézírásával jelenik meg a fordítás, az átírás, a színpadi átdolgozás, sőt, gyakorta magát az előadandó darabot is így interpretálja a próbákra, hogy a kívánt részeket több példányban is leírja, nemritkán indigóval. A kéziratok fotókópiáit "megszerzi" a bizottság, ám nehezen kideríthető egy adott műről származásának oka. Önálló mű, fordítás, vagy pusztán átirat egy próbához? Addigra azonban már minden gyanús a bizottság szemében, amit Hevesi mond vagy tett, vagy írt valaha. Milyen távolra kerül az a nagy nemzetközi szakmai elismerés, amelyet sokesztendős munkásságával vívott ki lépésről lépésre! Most skalp kell, neves fejnek kell hullania, és semmi sem számít már. Technokrata kishivatalnokok és kormányhű erők céltáblájává lesz a nemzet első színházának direktora. Hevesi védekezésében gyakorta használja a "fillért se" kifejezést, és felemleget konkrétan 23 darabot, amelynek átdolgozásáért, illetve fordítás átdolgozásáért "egyetlen fillért se" vesz fel. A felsoroltak közt szerepel a "Czillei és a Hunyadiak" darabcím is, amely olaj a tűzre a Horthyt kiszolgáló hivatali kar szemében. A makulátlan kormányzóképhez nem passzoló darab címének az említése is egyfajta piros posztó.
Egyfajta hajsza alakul ki addigra. A sajtóban divat támadni Hevesit, míg mások nyílt levélben védelmükbe veszik. Ám az "Esti Kurír" szerkesztője, Boros László higgadt és körültekintő "Embervadászat" című cikke is épp olyan hatástalan marad, mint Horváth Árpád, időközben kinevezett főrendező szenvedélyes beadványa. "Ez a hajsza csak Magyarországon lehetséges, holott olyan valakiről van szó, aki harminc éve "tisztes szegénységben" szolgálja a Nemzeti Színházat..." Herczeg Ferenc például lapjában, egy vezércikkben szól erről a témáról. "Ez a mi sportunk, az embervadászat - írja az "Új Idők"-ben Herczeg Ferenc -, ha véletlenül akad a vezető állásban levő sok nulla között ember, aki igaz értéket jelent, akkor nincs nyugtunk, amíg le nem járattuk, el nem kedvetlenítettük." Az embervadászat jóval tovább tart, mint arra számítani lehet. Fellebbezés, újabb vizsgálat, ahol folyvást megtalálni Hajdú nevét, mint informátorét. A vizsgálatok még évek múlva is, egészen 1935 végéig tartanak.

Hevesi elbocsátása

A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok idején mégis "A házi tündér" ügye veri fel. Dickens "Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában. A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva, minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag, hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti. Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni? - kérdi a bizottság.
"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna, mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..." - mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában is a levegőt.
A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat, arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező érvekkel szemben érvel, ellenérvel, és védekezik, meg védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.

Hevesi Sándor utolsó évadja a Nemzetiben

A sajtó egyöntetű ellenszenvétől kísérten kerül sor utolsó évadjára, ezen belül is Herczeg Ferenc "Bizánc"-ának bemutatójára, valamint új hazai szerzőként Babay József "Veronika" című színművének premierjére. A visszhang azonos. "Ásító széksorok, és üresen tátongó páholyok színtere" a Nemzeti. Úgy tűnik, a támadások vihara kitombolta magát lassan már. Egykori minisztere és támogatója, Klebersberg Kuno súlyos beteg, lemond, és halála megpecsételi Hevesi sorsát végleg. Miniszteri utódja szerint Hevesinek mennie kell, ám Karafiáth halogatja a döntést, tart a közvélemény túlreagálásától, amelynek már egyébként is lassan elege van a számára legkevésbé sem érthető támadáskomplexumból.
1932. október 1-jén hivatalba lép a Gömbös-kormány. A politikai élet átcsoportosulása nyomban nyilvánvaló lesz. Karafiáth szándékosan elhalasztott döntését a Hevesi-ügyben (hogy ne az ő nevéhez fűződjék...) már utódja, a korábbi Nemzeti Múzeum főigazgatóból lett kultuszminiszter, Hóman Bálint hozza meg. Hóman jegyzeteiben utólag sem kertel: "Hevesi elbocsátása", írja az aznapi jegyzetei közé, mint egyik napirendi pont.
Hevesi mellett azonban kiáll a nemzetközi szakma. Kitüntetések sorát kapja ekkor. A Francia Becsületrend lovagja lesz, és igen jelentős olasz kitüntetést is kap egyebek közt. Szabadságának lejártát követően pedig Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik.
A vádak tehát szép lassan összeomlanak, s mindenki azt várja ezek után, hogy Hevesi fényes elégtételt fog kapni, de nem így történik. Még az angol Shakespeare Társaság Hevesi Sándort magasztaló nyilatkozata sem akadályozza meg feletteseit, hogy fel ne áldoznák az ő fejét a politika pillanatnyi érdekeiért. Tanúságképp: ma kevés képviselőt tudunk említeni az akkori magyar parlament tagjai közül, míg Hevesi neve ma is ragyog (és nem csak a Hevesi Sándor téren állva - ez egy rossz bonmont, pardon). A Nemzeti Színház új igazgatót kap Márkus László személyében.

Hevesinek mennie kell, a vesztes pedig győz, és marad

Azt gondolnánk, hogy ezzel itt véget ér a történet, de korántsem. A vizsgálat lezártát követően Hajdút rehabilitálják, és visszaveszi a színház azt, aki korábban színháza ellen vall, iratokat másol titokban és csempész ki, most, a határozat végén visszahelyeztetik állásába. Mindezt persze rút anyagi megokolásból, mert a színház szigorú nyugdíjintézetének törvénye előírja, hogy csak az a nő kaphat férje után nyugellátást, ha aktívan még két esztendőt él vele annak tagsága során, tehát a hölgy, Hajdúné nem nyugdíjképes, ha férje nincs a színháznál. Emiatt veszik vissza hát Hajdút, hogy a hosszú, sokesztendős szolgálat után ne veszítse el nyugdíjképességét. Hajdút a Nemzeti Színház könyvtárában helyezik el, a színház statisztikai adatain dolgozik nyugdíjaztatásáig. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust, és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz kitüntetést, kereshet új színházat...
"Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát - írja Csathó Kálmán, majd így folytatja. - Csak két dologban tudták őt felülmúlni: nagyobb anyagi lehetőséget tudtak teremteni elgondolásaik megvalósításához, és főleg, hogy jobban tudták fújni saját dicsőségük reklámharsonáját."

Hajdú úr további története

Hozzá kell tenni, hogy az ügyben negatív szereplőként lévő Hajdú László még éveket tölt a Nemzeti Színházban. Munkájával később támogatja dr. Németh Antalt is, de ő távol tartja magát Hajdú Lászlótól, és az 1938-1944 közti időszakban a Kamaraszínház titkárának osztja be. Élete utolsó időszakában a paranoia jelei mutatkoznak Hajdún, előtte azonban értékes tudományos színháztörténeti munkát végez. Aprólékos gondossággal állítja össze a Nemzeti Színház műsorának teljes adattárát, Pukánszkyné Kádár Jolánnak a Nemzeti Színház történetéről írott műve harmadik köteteként. Azonban a Hevesi-ügyben játszott ellenszenves szerepének hatása átterjed, sajnos, a tudományos munkájára, ennek az egyébként igen értékes kötetnek a nyomdába kerülése elmarad, ugyanis a nyomdára kész szedés az ostrom alatt megsérül. A sérült anyagról három kefelevonat készül, még az ólom újraolvasztása előtt, de kiadásra soha nem kerül az anyag. A tudományos intézetekben a három példány valamelyike azóta is segíti a szenvedélyes információgyűjtők munkáját, de semmi több... Hajdú úr pedig egyedül a Hevesi-lejáratási kampány kulcsfigurájaként, s majdan erkölcsi győzteseként kerül csupán bele a hazai színháztörténet lapjaiba, értékes tudományos munkáját is jelentősen elfedve.


A Magyar Színház esztendői

Attól fogva, hogy Hevesi a Nemzeti Színházat otthagyni kényszerül, a Magyar Színházban rendez. Néhány nagy siker teszi emlékezetessé ottani működését, amelyek közül különösen kiemelkedik "Az Úr katonái", a teljes "III. Richárd", és "A néma levente" rendezése. A szakma legjelentősebb munkájának és sikerének a "III. Richárd"-ot tartja. Utolsó bemutatójára 1939 áprilisában kerül sor. Heltai Jenő "Az ezerkettedik éjszaka" című művét rendezi, viszont kedvelt és hűséges tanítványa, Bayor Gizi ebben a darabban már nem szerepel. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor színre kerül a Kamaraszínházban Herczeg Ferenc "Az utolsó tánc" című darabja, ugyancsak Hevesi rendezésében. Vita támad Herczeg Ferenc, Bayor Gizi és Hevesi között a darabok bemutatóját illetően. Bayor Gizi és Herczeg kérik, hogy a Heltai-bemutatót tegyék át őszre. Hevesi azonban ragaszkodik a tavaszi premierekhez, mert attól fél, hogy "ősszel már késő lesz" - érvel végül is.

Az út véget ér

Egészségi állapota kezd aggasztóvá válni, különösen felesége váratlan halála után. Összeköltözik ismét húgaival, akik igen nagy szeretettel gondoskodnak róla. Hevesi folyamatosan dolgozik, csakúgy, mint azelőtt. Ír, dramatizál, fordít, tanít, ez utóbbit igen szenvedélyesen, mert ezt hivatásának érzi, afféle küldetéstudata bontakozott ki a következő generáció kinevelése ügyében. A fiatalok tisztelik, és ünnepi alkalomnak tekintik, ha szóba áll velük, ám ő inkább a sérelmeit tartja számon. A kedvenc kávéházi asztalánál ülve üdvözli például régi munkatársát, Rab Antalt, és megköszöni, hogy nem kerüli el őt. Beletörődött, és ugyanakkor kicsit méltatlan a szituáció. Hevesi már ekkor munka közben is szokatlanul fáradékony, levert. Nem tudja magát túltenni a történteken. Állandóan dolgozik benne a támadások lelket mérgező légköre, amelyet a politikai helyzet rosszabbodása is súlyt. Ám cukorbetegsége egyre inkább elhatalmasodik. Ő maga - korábbi metódussal - nem törődik vele, húgai annál szigorúbban betartják a diétás étrendjét, ő pedig a szokott módon fütyül a bajra. Időnek előtte bekövetkező halát is ez a cukorbaj okozza.

Hevesi életösszegzése

"1902 óta vagyok a Nemzeti Színházban, rendező, dramaturg, főrendező voltam. 1904-1907-ig mellékesen még a Thália majdnem valamennyi előadását beállítottam és rendeztem, 1902-1914-ig az Operaház helyettes igazgatója voltam, ...ahol Shakespeare és Ibsen helyett Mozartot és Verdit próbáltam a mai színházlátogató fölfogásába beilleszteni, ... s rendeztem és átrendeztem 22 operát és balettet. 1922-től kezdve 10 és fél éven át a Nemzeti Színház igazgatója is voltam, s megteremtettem a Kamaraszínházat. Írtam, átdolgoztam és fordítottam körülbelül 150 darabot, fordítottam 10 regényt és több mint ezer novellát, három nyelven írtam esszéket, elméleti könyvem 6, az eddig megjelent cikkeim száma meghaladja a 2000-et. Budapesten kívül előadásokat tartottam Bécsben és Londonban, persze németül és angolul, s budapesti premierjeim összevéve sem voltak olyan izgalmasak, mint első előadásom a Londoni Egyetemen, ahol a többi között másfél tucat egyetemi tanár ült velem szemben és én meg voltam győződve, hogy olyan fiaskót fogok vallani, amelyet nem lehet túlélni. Azóta nem volt részem hasonló izgalomban (a második előadásomon már úgy éreztem magamat, mintha pestieknek beszélnék magyarul) - aminthogy már 63. évemben járok -, nem is lesznek már ilyen kritikus perceim - írja négy esztendővel a halála előtt Hevesi, majd így folytatja. - A munka nem mindig nemesít, de a narkotikumok között mégis a legjobb, s nincs az az autó, amely úgy tudná nyelni az időt, mint a szellemi munka, amely jólesik. Szeretem az életet, de élni csak addig szeretnék, amíg jól érzem magamat az íróasztalom mellett."

Hevesi Sándor nincs többé

A sajtó néhány nappal a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel". A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó rendezése is.
A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos, megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.
"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit. Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között)

In memoriam Hevesi Sándor

"Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem - botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története" - emlékezik rá Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője.



© 2003 www.szineszkonyvtar.hu