Életrajza:

Adatok:
1932 - beiratkozik a Színművészeti Akadémiára
1935 - befejezi tanulmányait
1935 - 1939 - előbb a Magyar, majd a Vígszínház tagja
1938 - a Hont Ferenc-féle Független Színpadon lép föl, majd rendez
1939 - a Színészkamara működési engedélyt ad neki (ezt korábban nem kapta meg)
1939 - 1940 - katonai behívójának eleget tesz
1941 - két hétre ismét behívják: délvidéki fronton teljesít szolgálatot
1942 - ismét behívják, de egészségügyi okból leszerelik hamarosan
1944 - berendelik katonának az erdélyi visszavonuláskor
1944. december 6. - megszökik, és gyalog Pestre jön a Velencei-tótól
1945 - visszatér Budapestre és a Nemzeti Színházban rendező lesz, később a színház
főrendezője lesz
1945 - óraadó a Színművészeti Főiskolán, majd
1946 - tanári kinevezést kap, később
1948 - a főiskola színtanszak vezetője lesz
1947 - ösztöndíjjal Párizsban jár
1960 februárja - utolsó premierje

Család

Négygyermekes értelmiségi család legkisebb gyermekeként születik meg Budapesten, az első világháború kitörése után szinte hetekkel, 1914. október 1-jén. "Három testvérbátyám van. A legidősebb a Művelt Nép könyvkiadó lektora, a középső szakképzett nyomdász, jelenleg korrektor a Hungária Nyomdában. A legfiatalabb a Pest Megyei Bíróság büntetőtanácsába beosztott bíró" - írja egyik önéletrajzában 1950-táján.
"Édesanyámnak tanítónői oklevele van, húsz éven át a "Nyugat" c. folyóiratnak társszerkesztője" - mondja Gellért a már említett önéletrajzában, majd hozzáteszi, hogy mamája szerepet vállal a kommün irányítása idején, sajtófőnök lesz, amiért később üldözötté, majd mellőzötté válik. 1945 után viszont rehabilitálják édesanyját ezért a szerepvállalásáért, sőt munkája elismeréseképpen Kossuth-díjat is kap. Édesanyja az 1945 utáni éra egyik aktív, tevékeny résztvevője, az újrakezdés egyik motorjaként a megalakuló Magyar Írók Szövetsége költői szakosztályának elnökévé választják, és ezzel párhuzamosan a Szerzőjogi Szakértő Bizottság elnökének is kinevezik. Édesapja pedig a költő és a "Nyugat"-ot szerkesztő Gellért Oszkár, s az ő révén kerül kapcsolatba a harmincas évek irodalmi világával.

Egy sorsszerű pálya kezdetei

Mint mondják: szinte sorsszerű, eleve elrendeltetés vezeti a színpad világába. Már gyermekként a színpad játékainak színtere, s tizenöt éves sincs, amikor atyjának barátja, Móricz Zsigmond elhívja lakására, hogy meghallgassa Gellért Endre felolvasásában - előadásában - "Légy jó mindhalálig" című drámáját. A fiatal Gellért fiú közvetítésével akarja lemérni művét, az ő előadásából próbálja megérteni és ellenőrizni a kompozíció, a színpadra fogalmazás helyességét. Móricz már akkor örömmel, lelkesedéssel bízná rá Nyilas Misi színházi szerepét, annyira magával ragadja Gellért Endre üde felolvasása. Többszöri találkozásuk során megjövendöli, mintegy előre látva a fiatal gimnazista későbbi életútját, sorsát a színpad világában. Móricz biztatása és bátorítása egyébként sokszor eszébe jut később is, élete nehéz, sorsfordító pillanataiban. Tegyük hozzá, hogy Móricz Zsigmond egyáltalán nem téved jövendölésével, mert hiába száll magasan az ifjú szelleme a középiskolás társai felett, hiába tartják tanárai kitűnő matematikusnak, mégis inkább a Színiakadémia vonzza és nem a bölcsészkar, ahová tanárai és szülei is szánnák őt.

Tanulmányai

Iskoláit egyébként a Margit körúti, majd a Rökk Szilárd utcai elemi iskolákban, később pedig a Berzsenyi Dániel Reálgimnáziumban végzi, érettségi után, 1932-ben beiratkozik a Színművészeti Akadémiára, ahol 1935-ben kap diplomát. Az Akadémia után, még 1935-ben, beiratkozik a budapesti egyetem művészettörténet szakára, igaz, csak fél esztendeig hallgatója az előadásoknak, mert színházi elfoglaltsága, a próbák és a fáradtság keresztülhúzzák számításait, terveit. Ifjúkorától kezdve Ódry vigyázza lépteit. Hevesi viszont az Akadémián okítja.

A vígszínházi esztendők

1935-ben "előbb a Magyar Színházban, majd a Vígszínházhoz szerződtem, ahol már mint akadémiai hallgató is több ízben játszottam".
Tehát a Vígszínházhoz szerződik végül, s ettől kezdve a legnagyobb színészek fogadják be, no de nem azért, mert nagy színész, hanem mert egyszerűen szeretetreméltó, okos fiú, aki, ha a már sikeres és nagy múltú művészekkel, Bayor Gizivel vagy Fedák Sárival játszik is együtt, mindig meg tudja őrizni vonzó, gyermekien tiszta egyéniségét. Természetes, hogy elfogódott, félszeg, bocsánatkérő hangsúllyal üdvözöli "Zsazsa nénit", akitől persze meg is kapja a nénizés jutalmát, a játékos, de kegyetlen átkozódást.

A Független Színpad

"A Színészkamara kezdetben nem vett fel tagjai közé, csak egy évvel később, 1939-ben kaptam, ha nem is szerződést, de működési engedélyt. Ezzel az engedéllyel nem éltem, hanem előbb egy órakereskedőnél dolgoztam mint könyvelő, és később a Nyugat Könyvkiadónál mint tisztviselő és lektor. Közben, 1939-ben behívtak katonának, és 1940-ben szereltem le mint hadapród őrmester."
1938-tól fogva a haladónak és egyben baloldalinak számító Hont Ferenc-féle Független Színpad rendezője, színésze. Első jelentékeny munkája Csokonai "Tempefői" című vígjátékának rendezése (1939). A Vigadóban rendezett esteken lép fel, pedig, mint Major Tamás írja: akkoriban "kétszeresen is veszélyesek voltak ezek a fellépések az ő számára, mert katonai szolgálatot teljesített, és az ott kapott kimenővel élt, hogy elmondhassa Petőfi, Ady, vagy József Attila verseit".

A második világháború viszontagságai

Egyszer már egy esztendőn keresztül kötelező sorkatonai szolgálatot teljesít 1939-1940 között. "Leszerelésem után kineveztek tartalékos zászlósnak, és 1941 tavaszán a "délvidéki bevonulás" idején újra behívtak. Ekkor kb. két hétig teljesítettem szolgálatot." A hónapokra tehető civiléletét folyvást fenyegetik az újra és újra megkapott behívóparancsok. "Mivel származási okmányaim beadásával szándékosan késlekedtem, legközelebb csak 1942-ben hívtak be. A keleti frontra akartak küldeni..." De parancsnokánál, Vannay századosnál kijárja azt a kegyet, hogy hivatalosan is "frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánítják". Aztán "1944-ben hívtak csak be újra, Velencére, a Gázvédelmi és Vegyiharc Szertárhoz. Ettől az alakulattól szöktem meg először 1944. októberben, amikor Erdélyből visszavezényeltetve hetekig nem jelentkeztem. Mikor helyzetem Pesten már tarthatatlanná vált, újra kellett jelentkeznem Kisvelencén, azután 1944. december 6-án" elszökik csapattestétől újra, és bujkálásokkal tarkított, kalandregénybe illő átöltözésekkel, furfanggal, az életben maradás ösztönétől vezéreltetve éli át a német-magyar-szovjet katonai front átvonulását. Az autóval ma alig egyórányi utat a történelem viharaiban, s gyalog közel két hónap alatt teljesíti, a túlélés állandó fiaskójával ébredve minden reggel. De nekivág az útnak, és Budapestig meg sem áll. Sőt, első útjai egyike a Nemzeti Színházba vezet.

1945 után

A Velencei-tótól Budapestig tett gyalogútja után, 1945. február 2-án, érkezik Budapestre, s azonnal bekapcsolódik az éledő főváros művészi életébe.
A háború után a Nemzeti Színházban "...eleinte mint színész és segédrendező, később mint rendező, jelenleg mint főrendező dolgozom (1950). 1945 óta tanítok a Színművészeti Főiskolán. 1946-ban kineveztek rendes tanárrá, majd 1948. január 1-jétől a színtanszak vezetőjévé, ...a Színház és Filmművészeti Szövetség és a Magyar-Szovjet Társaság vezetőségi tagja, a Színház és a Filmművészet c. folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, 1947-ben 3000 Ft-os ösztöndíjjal hat hétig voltam Párizsban, ...1950-ben Kossuth-díjat kaptam. ...1950 nyarán megnősülhettem, feleségem, Regéczy Margit a Magyar Rádiónál dolgozik mint bemondó."
Rendezőként viszont most a Nemzeti Színházban debütál, amely először kerül ilyen hatalmas fókuszba. Ez a rendezői start olyan sikert hoz, amelyre korábban ritkán volt példa a színházon belül, legalábbis annak akkori közelmúltjában. A korábbi időszakban egyáltalában nem preferált orosz kultúra néhány első színpadi megjelenése fűződik egyébként Gellért Endre nevéhez. Mondják a korabeli leírások, hogy milyen nagyvonalúan, milyen művészi találattal, beleérző képességgel rendezi meg például Rahmanov "Viharos alkonyat"-át. Ez a dráma a háború alól felszabadult Budapesten a szovjet-orosz kultúra első üzenete, a magyar közönség itt találkozik szabadon a szovjet életet ábrázoló játékkal először. A pincékbe kényszerített lakosság örömmel fogadja az újdonságnak ható előadást, nem is sejtve, hogy a következő 45 esztendő kultúrájával találkozik ekkor, s hogy ez a randevú olyan emlékezetes lesz, az nem utolsósorban Gellért Endre rátermett rendezésének az érdeme.

1945 - 1949: a pályája csúcsain

Ami ezután következett, azt tarthatjuk a pálya csúcsának. Ezek az évek emelték Gellért Endrét legmagasabbra, benne, általa pedig a magyar színjátszás színvonala mérhette önmagát. Lobogó, szenvedélyes művészi korszak ez: a magyar színjátszás egyik emlékezetes korszaka. Ekkor találkozhat a közönség - az ő közvetítésével - a realista iskola támasztotta igénnyel, stílussal. Ha méltó hangsúllyal, harag és elfogultság nélkül beszélhetünk ezekről az esztendőkről, meg fogjuk érteni, mennyire felfedezés, előrelépés ez a magyar színjátszás történetében, mert az ő realista igénye sosem a szárazságot, az unalmat, a szellemi fásultságot jelenti, mert felfedező, és felfedezéseiben a saját szellemi izgalmát a néző élményévé is tudja varázsolni. A legkonvencionálisabb drámákat, színpadi helyzeteket, ismert és ismertnek vélt műveket tud a maga számára, s így a színész és a néző számára is új élménnyé tenni. Emlékezetesek Shaw-rendezései, a "Szerelmi házasság", a "Pygmalion" különös, vibráló légköre, s a felejthetetlen orosz klasszikus előadásai közül is kiemelkedik a "Revizor" és a "Ványa bácsi". Mindegyik egy-egy emlékműve egy stílusnak s egy művészi felfedezésnek.
Rendezőként pedig igényes alkotó, de ezt az igényt nem csak a színésszel szemben támasztja, hanem önmagával szemben is. Kiválóan megrendezi például Móricz drámáját, az "Úri muri"-t, 1948-ban. "Örökre emlékezetes ennek a rendezésnek nem egy mozzanata, kiváltképp az első felvonás lélegzetelállító mozdulatlansága. Gellért itt egyedülálló bravúrral teremti meg a rezzenéstelen, elviselhetetlen valóság borzongató színpadi légkörét. A színpadon percekig nem történik semmi. Egy légy döngicsél és egy pincér fáradt léptekkel átballag a színen, és mégis idegeinkben éreztük a dráma valóságát, az alföldi város szorongató atmoszféráját. Az egész előadás formát ad Móricz művének, de Gellértet mégsem elégítette ki. Erezte a hangsúlyeltolódásokat, mindenekelőtt Rozika megfogalmazásának gyengeségeit és erre az előadásra egy új, kiérleltebb előadással válaszol, szembeszállva önmagával, leszámolva hiedelmeivel, elképzeléseivel" - írja Illés Endre visszaemlékezésében az előadásról.

A Nemzeti Színházban

"Harmincéves, mikor Major meghívja és rábízza a társulatot. Soha jobbkor nem tehette, mert mindaz, ami akkor - orosz hatásként - elérkezett hozzánk, tökéletesen feküdt Gellértnek. Ami onnan jött, az a Sztanyiszlavszkij-módszer volt, a pszichologizáló realizmus iskolája. Ez a stílus nem volt idegen a Vígszínháztól, hiszen az orosz Művész Színház nevét, hírét, nagyszerű művészeit már az első világháború előtt ismerték, hála Kosztolányiék zsenialitásának! - akik Csehovot csaknem életében lefordították már. Azt a véres harcot, ami Oroszországban a két háború között lezajlott, mi akkor még nem ismertük. Nem tudtuk, hogy vérzett el Tairov, Majerhold, Vachtangov, és élte túl a vihart, tépetten, Sztanyiszlavszkij. Mindezt csak sokkal később tudtuk meg. [...] - mondja Ádám Ottó, majd így folytatja. - Az orosz üzenet Gellért számára tehát nem volt ukáz, a lélektani realizmus neki természetes közege, stílusa, munkamódszere volt. És a nagy bölények, a Nemzeti színházi öregek és fiatalok boldogan engedelmeskedtek neki. Priestley, Gogol és Schiller, Csehov és Ibsen! És Móricz Zsigmond! Az Úri murit nem csak rendezte: kitalálta. Egyszerre minden összetalálkozott: Gellért Oszkár és a Nyugat, a leányfalusi Móricz-házban töltött nyarak, a pszichológiai finomság és a paraszti humor. Mindez természetesen és harmonikusan simult egybe, népi-urbánusan, vagy megfordítva, ahogy ennek mindig lennie kellett, és ahogy ez, remélem, szebb időkben, újra lesz!"

Major és Gellért

Gyakorta jegyeznek együtt rendezéseket. A korabeli politikai megfigyelő jelentések egyikeként például Kende István, a Népművelési Minisztérium (volt) főosztályvezetője írja: "Feljegyzés Rákosi elvtársnak: "... Majorról mindenki tudja, hogy ravasz cselszövő, de annyira az, ami, hogy néha még az is megfordul a fejemben, hátha éppen ő a legtisztességesebb köztünk." (1954. május 6. 36. l.) Vagy: "Még az is lehet, hogy Major, a nagy cselszövő is csak eszköz Gellért kezében." (1954. május 19. 50. l.) "Major és Gellért? Két nagy bitang, de a magyar színház két legnagyobb alakja." (1954. június 17. 81. l.). A feljegyzés és jelentés Rákosi elvtársnak írt néhány további gondolata Gellértről:
"A Nemzeti Színház első művészi munkatársa Gellért Endre főrendező, a magyar színművészet egyik legnagyobb tehetsége. Párton kívüli szimpatizáns. Véleményem szerint jobb környezetben régen párttag, sőt, jó párttag lenne. Majorral való viszonya tele van ellentmondásokkal: fél is tőle, tiszteli is. Nemegyszer kerülnek egymással szembe, de Gellért mindig pillanatokon belül visszavonul. Szerintem nem folytatunk vele szemben jó politikát, mert ahelyett, hogy elszakítani igyekeznénk Major gyakran helytelen irányzatától, sértődötté tesszük, kirekesztjük sok mindenből - így a Nemzetire most hullott kitüntetésesőből neki, akinek fő része van a Nemzeti 10 éves sikereiben, érthetetlen módon semmi sem jutott, javaslataink ellenére." (1955. május 12.)

"Az ember tragédiája" - betiltják, aztán mégsem...

A Nemzeti Színház 1954-55-ös évadjának kiemelkedően fontos előadása a hétesztendős politikai betiltás után Madách "Tragédiá"-jának a bemutatása. Fontos, ugyanakkor politikailag erősen vitatott és később is támadott előadása. A politika már nem első ízben avatkozik bele művészeti kérdésekbe, ezúttal azonban a legfelsőbb körökből érkezik a bírálat. A "Tragédia" előadásait ugyanis Rákosi Mátyás "a mű szükségtelen favorizálásának" minősíti. Hogy a párt első titkárának mi köze mindehhez, ez adott körülmények között senkit sem érdekel. A pártgépezet ezen durva művészi hibát azonnal orvosoltatni kívánja. A "Tragédia" próbáival párhuzamosan leállítják, ill. felfüggesztik szintén ideológiai okból Németh László "Galilei" című darabjának próbáit, és alapvetően a művészi felfogás miatt rövid idő alatt kiélesedik helyzet. A "Tragédia" egyébként hármas rendezői szignálással: Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre nevével kerül később mégiscsak előadásra.
Az előadás körüli helyzetet jól jellemzi az alábbi, Rákosi Mátyásnak szóló feljegyzés idevonatkozó részlete, amelyben a jelentő (Kende István) elemzi a kialakult helyzetet:
"A színház műsorpolitikájának egyik problémája a leállított Ember tragédiája és a Galilei. Az elsőnél, bár hosszas viták és elemző megbeszélések után, a Minisztérium hozzájárult az előadáshoz, legfeljebb a későbbiek során találtuk túlzott arányúnak az előadások számát; az Ember tragédiája szinte kezdte kiszorítani a repertoár többi darabját. Műsorról való levétele a színházban igen rossz visszhangot váltott ki. Hasonló zavart okozott a Galilei próba közbeni leállítása. Ezek az intézkedések (párosulva a Madách Színház Vihar után c. előadásának átmeneti betiltásával, amit feltétlen elkapkodott és helytelen intézkedésnek tartok) alapvetően felkavarták a színházak, elsősorban a Nemzeti légkörét. Tény, hogy intézkedéseink módja nem volt mindig a legszerencsésebb. Politikai előkészítésük, megmagyarázásuk elmaradt, pedig fontos lett volna. Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul, hogy ez intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette az Ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse. Így az intézkedés szinte egyetlen "magyarázata" Lukács elvtárs cikke volt, ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas - de még kevésbé az, ahogyan az Irodalmi Újság a Pravda cikkét lehozta." [1955. V. 7.]
A hét esztendeig pihentetett darab csökkentett számú előadásának ideológiai igazolását - afféle hivatalos pártvéleményként - Lukács György prezentálja tehát a "Szabad Nép"-ben. Bár a premier kapcsán még Kárpáti Aurél a "Színház és Filmművészet" 1955. évi második számában úgy fogalmaz, hogy a "Tragédia vitathatatlanul haladó szellemű költői alkotás", nincs "kényes", "gyanús" vagy "káros" pontja, elve, tendenciája, ami veszedelmes lehetne népi demokráciánk legszélesebb rétegei számára. Ám a Falanszter nem hiteles képe a "jövő szocializmusának". Lukács a párt nevében azonban már keményebben fogalmaz: "Túl azon, hogy a Tragédia legnagyobb sikerei a Horthy-korszakra esnek (nem véletlenül persze), a Madách ábrázolta történeti fejlődés perspektívátlanságát [...] művészi történelembölcseletének pesszimista voltát nem lehet eldisputálni - bár Madách még csak az utópikus szocializmust ismerte - de még ha álomról is van szó a drámában, a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat!
Bár Gellért Endre a felújítás kapcsán tartott sajtótájékoztatóján már előre védi a művet az ideológia összehangolt várható támadásaival szemben, és azzal operál, hogy "noha a Tragédia nem szocialista-realista mű, mégis szocialista-realista előadást szeretnének adni" - védekezése a pártgépezettel, és Rákosi véleményével szemben eleve halálra ítélt.

A rendező dolga: nem az író helyett, hanem az íróért...

Illyés Gyula írja róla: "Gellért olyan remek rendező volt, hogy magzatállapotban levő műveket is rá tudott képzelni a színpadra. Tudott még világra sem jött hősöket is mozgatni. Annyira együttműködő szellem volt, hogy örömét lelte, ha a rendezendő színdarabnak már az eltervezésében is közreműködhetett. Dramaturgnak is kiváló volt." Az ő rendezéseiben kerül színre a háború után Illyés Gyula szinte valamennyi drámája. "A lélekbúvár", "Az ozorai példa", a "Fáklyaláng", a "Dózsa György", s Németh László "Galilei"-je. Mindegyik bemutató kiemelkedő pontja a magyar dráma- és színháztörténetnek.
"Hiszek az írókban és hiszek abban a dramaturgiában, amely nem az író helyett, hanem az íróért akar dolgozni, ...az előadás minden tényezője az író mondanivalóját kell, hogy szolgálja. A rendező az író testőre kell, hogy legyen" - vallja egyik írásában Gellért.

Gellért rendezői módszere

A rendezésekben megragadó fantáziával, gondolatgazdagsággal, és mindig megkapó térkonstrukciókban komponálja meg a játékokat. Merészsége, bátor gazdálkodása a színekkel bebizonyítja, hogy az ún. "realista" rendezés nem azonos a szürkeséggel. Ha kell, s a darab stílusa megkívánja, bátran mer bravúros lenni, mint az "Úri muri" kezdő jelenetében, vagy a végletesség harsány eszközeivel jellemezni, mint a "Volpone" megoldásában. Nem idegen tőle ugyanakkor a játékosság, a humor sem, amit például a "Sipsirica" rendezésében alkalmaz. Ám a költészet drámai erejű megszólaltatását is megvalósítja a "Trisztán" színpadra alkalmazása során.
Színpadi térformáit ma is tanítani lehetne, mert abban nem csak elrendező elvek jelentkeznek, hanem gondolat, és sok-sok fantázia. Mindig ügyel arra, hogy a színész helye, privát mozgása a drámát szolgálja. Sztanyiszlavszkij elveit követve a színészi átlényegülés, a tudatos emberábrázolás realista elveit vallja. Ragaszkodik ahhoz, hogy a színészi jellemzés a színész ön- és valóságismeretén épüljön fel.
"A rendező legrosszabb tulajdonsága a türelmetlenség." Valóban hallatlan tudatossággal, önuralommal, önfegyelemmel vezeti a próbákat, s működése még ma is elevenen bizonyítja, hogy a rendezőnek hinnie kell a színészben, mert "pesszimista rendező még egy tragédiát sem rendezhet meg jól". Bessenyei Ferenc, aki minden általa rendezett jelentős darabban szerepel egykor, s talán színészi pályáján tőle kapja a legnagyobb szellemi lendítőerőt, így vall róla: "...végtelenül bízott a színészben. Sohasem tudtuk meg, most maximálisan bízik-e bennünk, vagy csak azt játssza, hogy bízik, azért, hogy erősítsen, kétségeinken átsegítsen. Nem keltette a mindentudó látszatát, közös gondolkozás légkörét teremtette meg, ezért ha hétfőn kérdezett tőle az ember valamit, gyakran csak csütörtökön válaszolt. Fölébresztette a színész szellemi becsvágyát, arra inspirált bennünket, hogy keressük a megfogalmazás igényes lehetőségeit, s a színész ne a rendező felelősségére, hanem a saját felelősségére is játsszék."

Aki hisz a színészében...

Folytatni lehetne a példákat, hiszen pedagógiai érzéke szinte garmadával termeli az érdekesebbnél érdekesebb helyzeteket. Írásaiban ő maga idéz fel néhány esetet, pedagógiai gyakorlatának bizonyítékaként:
"Rátkai Márton egyike volt a legtemperamentumosabb művészeknek. Shaw "Szerelmi házasságá"-ban megbeszéltük, hogy jóformán semmit sem fog gesztikulálni. Természetesen helyes színészi ösztönből a legszenvedélyesebb pillanatokban gesztikulált Rátkai. De célkitűzésünk elérte a kívánt eredményt. Az ő belsőleg tökéletesen átélt Sartoriusa előkelő akart lenni, de magára erőltetett úri viselkedése mögül hadonászásával is kibújt a self-made man közönséges, durva alaptermészete. Egy más példa:
"Egyik színésznőnk, aki rendkívül szemérmes természetű volt, sehogy sem tudott szerepe szerint kacér lenni. Bárhogy magyaráztam is a dolgot, legfeljebb a hamiskásságig jutott el. Akkor gondoltam egy merészet, félrehívtam - a többi színészt nem akartam megzavarni tudatlanságommal és füllentésemmel - s azt állítottam, hogy újra elolvasva a darabot rájöttem arra, hogy neki tulajdonképpen egy közönséges kokottot - nem így mondtam - kell játszania. Lelkesen kapott rajta és kacér lett."
Életismeretéről, emberismeretéről vallanak ezek az epizódok, s egy elvről, amit ő fogalmaz meg, amely a rendezés mindenkori alapelve lehetne. Így hangzik:
"A rendező higgyen a színészben, mert kölcsönös bizalom és megértés nélkül nincs harmonikus együttműködés. Legyen rugalmas és engedékeny, ha érzi, hogy nem a lényegről van szó, és ezzel ösztönzően tud hatni a színész alkotó kedvére..."

Major Tamás és Gellért Endre közti ellentét

Annak ellenére, hogy eredendően Major hívja a színházhoz a jó káderlappal is rendelkező kollégát, az túlságosan tehetségesnek bizonyul. Ilyen mondatok íródnak le: "A mendemondák arról is szóltak, hogy "egyesek" megelégelték sikereit, tökéletesre csiszolt előadásait, következetesen végigvezetett szándékait, műveinek érzelmi és gondolati egységét, és szándékosan hozták olyan helyzetbe, hogy a "nem neki való" darabokkal megbukjék..."
A Nemzeti Színházon belül meghatározó Major Tamás szava akkoriban, és nem csak azért, mert ő a színház direktora - amit tegyük hozzá, respektál, nagyon is tiszteletben tart Gellért. A színházon belül idők során kialakul egyfajta rend, azon a téren is, hogy például az Illyés- és Németh László-darabokat csak Gellért Endre rendezi. Major Tamás kevéssé szenvedheti Gellért kérlelhetetlen, szakmai nívót prioritásnak tekintő tehetségét. Egyik támadási felület az Illyés Gyula-darabok bemutatása. Majornak kétségei vannak Illyés Gyula drámaírói mivoltát illetően, így folyvást ellenzi darabjai bemutatását, és ahol tud, ott gáncsoskodik. Ez a színfalak mögött zajló konfliktus szakmai körökben köztudott, és kisugárzik idővel a műsortervben is, a darabok premier-időpontjainak kitűzésekor, játszatásuk időtartamában...
Major Tamás és Gellért Endre között egyre nyíltabb nézetkülönbség alakul ki. A dolog azonban nem egy hétköznapi munkahelyi, vagy művészi szempontok ütközése miatt beálló ellentét, hanem a Major Tamás által képviselt hatalom és a dolgokról másképp gondolkodó - bár szintén baloldali beállítottságú - kisember egyenlőtlen, és tegyük hozzá, eleve kudarcra ítélt viszonya. Major a párt támogatását élvezi, a párt helyi - nem is akármilyen - vezetője, és így minden szakmai kérdés alapvetően ideológiai kérdéssé válik esetében, amely akár a rendszer elleni fellépésnek is minősíthető, súlyosabb esetekben. Állandó és visszatérő fegyver Major kezében Gellért autodidakta rendezői mivolta. Folyvást meglebegtetett dologgá válik az, hogy egyszer csak valami kapcsán a direktor (Major) megvonja tőle a bizalmat, és nem rendezhet többé. Ezt a vádat később Major úgy védi ki hivatalosan is, hogy "orvosi" papírokkal igazolja Gellért depresszióra hajlamosságát, pszichés zavarát. Kapóra jön Majornak Gellért sérülékeny, vibráló, impulzív személyisége, és nehezen kitalálható utólag ma már, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, a levegő elvonása, vagy a reménytelenség keserűsége. Az össze-összeomló Gellért egyébként valóban orvosi segítségre szorul, de talán nem a paranoiája, hanem a depresszióvá kiterebélyesedő fenyegetettsége, a beálló változatlanság, a kilátástalanság, a reménytelenség okán. Sok tekintetben emlékeztet a későbbi, Latinovits Zoltán körül kialakuló helyzetre, bár természetesen inkább csak a párhuzamosság fedezhető fel a két ügyben, az a mechanizmus, ahogy a tehetséget megpróbálja kalitkába zárni a középszerűség. "Az Isten ments a zseniktől" jellegű állóvíz lehúzó posványa. Az izgága Krisztusok, a kiválasztottak mindig megnehezítik mások és önmaguk életét - tartja a problémamentes szürkeséget többre becsülő vezetői szemlélet némelykor ma is tükröző "hagyománya".

Az Illyés-darabok bemutatói

Az Illyés-darabok körül éleződik ki alapvetően a vita Gellért és Major között. Gellért játszatná a darabokat, ezzel szemben Major folyton az alacsony nézettségről beszél, hogy - bár rövid ideig, de - sikere van a "Lélekbúvár"-nak, "...bizonyos körökben, egy-két előadásra szólóan nagy sikere volt" - mondja a direktor, de Gellért szerint Major a szokottnál is hamarébb leveszi a műsorról, talán túl hamar. Azzal sem lehet mit kezdeni, hogy "bizonyos körben" siker a darab. Vagy siker valami, vagy nem...
Aztán "Az ozorai példa" bemutatójának fogadtatása is ellentmondásos, Bóka László irodalomtörténész így ír a darabról: "Az ozorai példa előadása is átgondolatlan, hamari munka - igazolva mintegy Major Tamás Illyésről vallott nézeteit - ... Mintha dramaturgok, rendezők végre a kígyóbűvölővel találkoztak volna, alélt tehetetlenséggel táncolták körül Illyés darabjának még a hibáit is. ...a szavakat meg kellett volna egy kicsit ritkítani, az előadás tempóját ütemesebbé kellett volna tenni ahhoz, hogy ez az inkább epikus, mint drámai remekmű igazi drámai hatást tehessen." Természetesen ez a darab is hamar lekerül a színről. Gellért egyre hosszabb időre kerül szanatóriumba. Utolsó munkája egy repríz a Katona József Színházban.

"Peer Gynt"

1958-ban kerül sor a színház felkérésének eleget téve az Ibsen-dráma rendezésére (Peer Gynt, Nemzeti Színház). Többen úgy tartják, hogy ezt a darabot "neki szánják", és szándékosan hozzák olyan helyzetbe, hogy a "nem neki való" darabbal megbukjék, azzal a felkiáltással, hogy "kíváncsiak, mit kezd a hatalmas színpadi metaforává dagadó és hatalmas színpadi apparátust igénylő drámai költeménnyel" az a realista Gellért Endre, aki elsősorban a néhány szereplőt mozgató kamaradarabok finom lélekrajzának értő tolmácsolója.
Gellért lassan tisztába jön megúsztatásával, és mindenkinél jobban tudja, hol tart a magyar színház, és hová kellene eljutnia. Mindenkinél jobban tudja, érzi saját korlátait. Mennyi esélye van arra, hogy betegségét, szakmai és magánéleti kétségeit legyőzve egy új, számára minden addiginál nagyobb kihívást jelentő drámával keljen birokra. Nehézségét fokozza az, hogy a színházon belüli respektjét fokozatosan elveszíti a Majorral való szembekerülés, és korábbi sikertelen öngyilkosságáról, valamint a betegségéről való suttogások... Ráadásul már a próbák is balszerencsésen indulnak. "A próbakönyvek tanúsága szerint nemegyszer botrányos összeszólalkozásokba torkolló viták alakulnak ki a rendező és a címszerepet játszó Ladányi Ferenc között. A korábbi makulátlan tekintélyű Gellért, akiben vakon bíznak a háború előtti időkből megörökölt színészóriások is, kezdi elveszíteni a társulat egyes tagjainak bizalmát. Vagy ami még súlyosabb: az önbizalmát." (Balogh Géza: Kolompszó és manóvarázs, Peer Gynt, Nemzeti Színház, 1958.)
Elbizonytalanodik ő maga is. Ezt a színész azonnal megérzi, és a rend menten felborul. Jönnek a véget nem érő vitatkozások, valóságos és álproblémák, időhúzások. A munka nem halad. Ladányi megbetegszik. Halogatják a rendelkezőpróbák megkezdését. A rendező türelme fogytán átosztja a címszerepet a nemrégiben szerződtetett Szirtes Ádámra. Aztán egy hónap után Ladányi mégis meggyógyul, visszaveszi. A bemutató: 1958. február 21. A premiert követő kritikák fanyalognak, hiányolják egyebek mellett az egységességet, nem foglalkozva az egységesség "fából vaskarika" elvével. Egyedül talán a nagy tapasztalatú Kárpáti Aurél bírálata fedezi fel Gellért rendezésének valódi nagyságát:
"A Peer Gynt stílusos rendezése a legnagyobb művészi feladatok közül való, elsősorban éppen a darab sokfelé mutató célzatosságai és eszmei többszólamúsága miatt. (...) Bizonyos, hogy színpadra állítása megkívánja a szemhez szóló effektusok fokozott alkalmazását, s Gellért Endre nagy külső apparátust mozgató rendezése ezzel bőven él is. (...) Az új rendezés főleg abban különbözik a korábbiaktól, hogy nyomatékos kihangzást biztosít a darab szociális célzatai számára."

Az utolsó premier

A korábbi, Gellért-rendezésű "Ványa bácsi"-előadással köszönti a színház a meghirdetett Csehov-centenáriumot 1960 februárjában. Gellért Endre mestermívű rendezését ezúttal nemcsak hogy megújítja, hanem új mozzanatokkal is gazdagítja. Ebben az előadásban még pontosabban találkozni a csehovi ábrázolás kettőségével, a lemondó szomorúsággal, és a finom iróniával. Gellért rendezésében a színészi összjáték mozzanatai óramű precizitással kapcsolódnak egymásba, és cizellált ötvösremekként ragyognak benne egyenként is. Makláry Zoltán, Mészáros Ági, Bessenyei Ferenc, Lukács Margit, Balázs Samu, Pártos Erzsi, Gózon Gyula, Gombaszögi Frida eleve lenyűgöző névsort alkotnak, együtt látni őket egy előadásban kivételes ajándéka a sorsnak.
"A Katona József Színház már sötétedő nézőterére lábujjhegyen, csendesen belépett a Ványa bácsi előadásán, s leült a legszélső székre. Néztük az arcát. "A régi Gellért" - gondoltuk tekintetének lázas lángolásából; a "régi és a megújhodott Gellért" - mondogattuk már a szünetben és az előadás végén, amikor az ő keze nyomán és szólítására ott járt közöttünk Csehov. Azóta ott volt a színházban, nézte a Sok hűhó semmiért próbáját. Vibrált, sziporkázott. Élt! S március első napján, amikor Budapestre már belopakodott a tavasz, ilyen hangulatban búcsúzott a színháztól, mondta, uszodába megy, tréfált s derű táncolta körül. Öt óra múlva halott volt..." /leugrott az emeletről/ (Demeter Imre: Gellért Endre - Film Színház Muzsika, 1960. 10. sz.)
"...Első öngyilkosságából fölgyógyult. Testileg. Mert hogy lelkét mi támadta meg, az voltaképpen ekkor, a testi talpra állás idején kezdett megmutatkozni. Ült a kórházban, nem akart visszalépni az életbe. Nem vágyott vissza a művészi munkához. Pedig csak erre nyílt mentőút" - mondja róla Illyés Gyula. Ő azonban már nem lépett rá erre a mentőútra, talán nem volt ereje hozzá, talán a kilátástalanság és a reményvesztettség kioltott minden vis-vitalis energiát benne. Gellért távozásával a magyar színház haladékot nyert. Jó ideig még tovább lehet járni a régi, jól kitaposott úton.
A "Ványa bácsi" kritikáján épphogy megszárad a tinta, amikor egy színházi hetilapnak még egy plusz oldalt kell a kritika után betenni, Gellért Endre váratlan halálhíre kapcsán, a nekrológot róla. Mindkettőt Demeter Imre írja.
"Bezártak... elmentek... Engem itt felejtettek... - mondja Firsz, majd megszólal Szonja: Szegény, szegény Ványa bácsi, te sírsz... Nem ismerted az örömet világéletedben, de várjál, Ványa bácsi, várj... Megpihenünk..."

Életművének tanulságai

Egyénisége titok marad mindörökre. Művészetének fakuló emléke maradt ránk örökül, felfogható, elemezhető, de egyre halványuló valóságként.
"Becsültük, mert tudtuk, milyen nagy és érdekes élet vezette őt el a felszabadulás utáni esztendők magaslataihoz, becsültük, mert létezésével megfogalmazott egy rendezői eszményképet, amely akkor is, ha már távolinak tűnik, a tiszteletreméltó és emelkedett művészi magatartás példája marad, amíg magyar színészet létezik" - írja Illés Jenő, majd másutt pedig így beszél róla: "gazdag életműve maga a tanulság és tapasztalás tárháza. Ahogy ő minden általa komponált színpadi térben felmutatta a valóság izzását, ahogy egy gesztusban, egy ötletben, mélységekre villantotta a színpadi fényeket és a szemünket, ahogy a tárgyak, a jelenetek izzani, lebegni, lélegezni tudtak az ő keze nyomán, ahogy a színész számára megteremtette a színpadi élet lehetőségét, abban Gellért életműve örök tanulság és folytatható, folytatandó példa. Soha nem önmaga rendezői produkcióit élvezte, hanem a darab lehetőségeit. Sohasem ő tündökölt, hanem a színészei ragyogtak az ő rendezéseiben. Ez élteti őt, ezért idézzük mindig nem a tragikus arcot, hanem az élő művészt, akinek felfedezései, tanításai a tűnő idővel sem múlnak el, ott élnek a színészek idegrendszerében, gesztusaiban, s azokban a drámákban, amelyekben az ő szellemujja is ott munkál a mondatok, a szituációk rezdüléseiben..."

Ádám Ottó mesteréről:

"Segédrendezője voltam a Ványa bácsiban és a Hamletnél, de ott ültem az Ármány és a Fáklyaláng próbáin is, figyeltem, tanultam. Később, amikor - két halála közt - bizalmasa és barátja lehettem, sokat faggattam ezekről az időkről. 1951-ben, amikor Majort készültek letartóztatni (Révai dugta el és küldte pártiskolára) Gellértet hivatták és a Nemzeti igazgatójává akarták kinevezni. Nem vállalta, és mindvégig főrendezőként vitte a színház ügyeit, Major székét középre állította és ő maga mellé ült, egy másikra. Nem hitt Major eszméiben, de hitt az emberi szolidaritásban. Később - a forradalom után, mikor Gellértre első, mély depressziós rohama rátört - Major nem volt vele ilyen szolidáris, kigúnyolta és elengedte a kezét. Ez felgyorsította végzetét, és az események, az 1960-as, második öngyilkosságáig, már nem álltak meg.
Ennek a Gellért teremtette Nemzetinek olyan erős sugárzása volt, hogy minden magyar színháznak ez lett az etalonja. Ebben nőttünk fel és ehhez akartunk hasonlítani. Úgy közeledtem a színészekhez, ahogy Gellérttől láttam, úgy tárgyaltam a díszlettervezővel, úgy dolgoztam a dramaturggal, ahogy ő a nagyszerű Benedek Andrással.
1956. október 20-án volt a Galilei bemutatója a Katona József Színházban, a Nemzeti akkori kamarájában. Néhányan körülálltuk a sápadt Németh Lászlót, akkor jutottak hozzánk a poznáni hírek. "Nem sokáig lesz műsoron a darabom" - mondta. Az előadás megrendítő volt: ez a Gellért-rendezés lett alapja minden későbbi Németh László-rendezésemnek."
(Ádám Ottó: Gellért Endréről és Nádasdy Kálmánról - Mestereiről és példaképeiről - részlet az írásából)

Sinkovits Imre Gellértről...

"... szegény Gellért Bandi halála óta sokan nyűglődünk. Gellért Endre és Apáthi Imre halálával megszűntek azok a színházi rendezők, akik egyúttal színészpedagógusok is voltak, színészvezetők, akik intellektuális alkatú szerkesztő-rendezők voltak, akik a színészanyagot nem pusztán rendelkezésükre bocsátott cikkeknek tekintették, hanem élő anyagnak, és akikkel együtt lehetett dolgozni. Azóta egy diktatórikus rendezői stupiditás uralkodik a magyar színházi közéletben, amely bármilyen fajta új kinevezés esetén nem változhat, legfeljebb nemesebb szándékok vannak..." (részlet: dr. Lakatos István: Szilveszter Németh Lászlóéknál, 1972.)

Frontszöveg:

Kivételes, meredek út Gellért Endréé és nem törésektől mentes, de nagy ívű pálya. A hazai színháztörténet egyik kimagasló rendezője, az ún. Sztanyiszlavszkij-szisztéma egyik legkövetkezetesebb képviselője, a színészi átélés és tudatos emberábrázolás realista irányvonalát erősítve. Jelentős szerepe van a háború után kialakuló új szellemű hazai színjátszás kialakításában. Korban és időben a legváltozatosabb drámákat rendezi meg pályafutása során, de leginkább mégis azok a színpadi művek állnak hozzá közel, amelyek egy légtérben, szobában, vagy ház belsejében játszódnak, ezekben az enteriőrökben tudja talán leginkább kibontakoztatni a jelzésértékű miliő felidézésével a kort, a társadalmi környezetet, a több síkon mozgó értelmezhetőség érdekében. Kiemelkedő az Illyés Gyula-darabok színházi interpretációinak sora, amelyek jobbára az ő kezdeményezésére kerülnek a repertoárba, Major Tamás elmarasztaló véleménye ellenére is. Tudatosan támaszkodik a hazai színészhagyományokra. Újraértelmezi a klasszikus műveket, de nem zárkózik el a stíluskísérletektől sem. Kirobbanó elképzelései azonban sorra zátonyra futnak a középszerűség mocsarában, idealistának kiáltva ki szakmai igényességét. A kilátástalanság ernyesztő és mindent elfojtó légköre találkozik személyes gyengeségeivel, és a tragikus és végzetes depresszió fonta hínár az élettől is megfosztja egy nap.

Írta és az összeállítást készítette: Takács István
Munkatárs: dr. Vasass Veronika
Korrektor: Dévényi Ildikó

Copyright 2006 www.szineszkonyvtar.hu

Kitüntetései:

Farkas-Ratkó (helyesen Farkas-Raskó) díj (1947)
Kossuth-díj (1950, 1953)
Érdemes művész már előre (1952)
Kiváló művész (1954)

Főbb színpadi szerepei:

Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői - Tempefői
Géraldy: Ezüstlakodalom - Max