Dalok Kották Dalszövegek

Az első világháború hétköznapi műdalai
(Lejjebb olvasható néhány dal teljes szövege)

Az első világháború idején, amelyről persze nem lehetett tudni akkor, hogy egy másik követi nem is oly soká, szóval, ahogy akkor hívták, a "nagy háború" idején nagyon népszerű, kedvelt műfaja volt a színpad világának idehaza a sanzon, a dal, a kuplé. Aktuális események szövődtek verssé, dallá egy szemvillanás alatt, majd a hírlapok bulvárhíreinek első oldaláról felmásztak lassan a színházi plakátok és nyomtatott dalos újságok, nótás füzetek, "friss új dalok" szórólapjainak címoldalára.

Így járt, jóval a háború kitörése előtti, utolsó "békeévekben" a Titanic, amely elsüllyedését és tragédiáját követően nemsokára kuplé formában járt és kísértett tovább, színpadokon és kottásfüzetek szövegkönyveiben a Monarchia magyarlakta területein.

Dal és kuplé született azonban számos korabeli címlaptörténetből. "Borzalmas gyilkosság. Az elkeseredett anya rémtette. Hogyan gyilkolta meg a temesmegyei asszony három ártatlan gyermekét". A kétlapos dalszöveg mindössze "2 korona", és persze az utánnyomás tilos! "Nyomatott Sárik Gyula könyvnyomdájában, Czegléden." Azután elolvashatjuk Gulyás Eszter rémtettét. Hozzá ráadásul, ajándékképpen megkaphatjuk az "Ezrével terem a fán..." népdal szövegét, sőt a "bónusz", "Elkerülsz, mert szegény vagyok..." című dalszöveget. Nagyapámtól tudom, hogy nem kevés pénz volt két ezüstkorona.
" Egy hűtlen asszony rémtette, ki égő kemencébe dobta tíznapos gyermekét. A hamis eskü és a halott asszony vallomása" Írta és árusítja: Tóth János, Karcag. Ebben a kis dalszövegben megismerhetjük Herczeg János családjának tragédiáját, a Szombathely közeli falucska szomorú eseményét részletesen. Itt nincs "bónusz", tragédia van. Sorolhatnánk tovább, az aktualizált napi események megjelenését.

Kitört a nagy háború, és megjelent a toborzó kuplé a színházakban is, "Azt üzente Ferenc Jóska" kezdetű dalt zengte az ország, majd valamennyi mulatója, szórakozóhelye, Casinója, és zenés-színpada.
" Fel csatára most mind, aki él,
Nincs köztünk olyan ember, aki fél,
Bátran ront az ellenre a magyar,
S mienk a diadal"
Szólt a dal refrénje, s nem is sokára kiderül, hogy diadal helyett nyomorúság terem, halál árnyékolja be családok ezreit. A kuplék hangneme is vált, békét szeretne, békességet óhajt lassan majd minden frontkatona. A dalátiratok, katonadalok jórészében megjelenik ez az óhaj.

A sok száz dal közül most egyet olvashatni itt a maga teljességében, talán az egyik legjellemzőbb módon, a kisember értetlenségével szemlélve a háborút magát. "Valahol ott messze" Sas Náci dala (Nándor becézett alakja). A kisember, a névtelen hős, aki teljesíti, amit elvárnak tőle (amit a haza követel), és ebbe bele is pusztul. Azonban eladdig a lehető legjobbat kihozza magából, hogy azután méltósággal távozzék, egy kissé érthetetlen eszméért. Ő maga legszívesebben kicsi fiával lenne, a kis házában, családja körében, élne, és tenné a dolgát, ám azt ma nem lehet... Mindezt soká énekli, hosszú hónapokon át Ferenczy Károly, a Kristálypalotában, a fáradt, sokszor maradandó sérülést szenvedő szabadságos, vagy épp leszerelt bakáknak, vagy a szorongó szívű itthon maradottaknak.

A talán megmosolyognivalóan szentimentális dalok sokasága kapcsán sokakban lenéző, sajnálkozó, giccset bíráló megjegyzések alakulnak ki, azonban akkor és ott, ez a szentimentalizmus "benne volt a levegőben" Elhalványuló családi történetek sokasága szól ezekről a ma már megható mesékről. Kinek-kinek meglehet a maga története ezzel kapcsolatban.
Az én családomban a hatesztendős nagymamám és a háborúba elmenő nagybácsija - történet kering. A nagybácsi bevonulásakor, búcsúzóul babát ígér a hatesztendős szöszke kisleánynak. Levelek sokaságán keresztül tartja ébren benne a reményt, a háború végét jelentő "babára" azonban várnia kell. Egy nap fityulás nővérke cipel egy porcelánfejű babát, valahol a somogyi falucska határába. A beteg utolsó kívánságaként, Bajáról hurcolta magával az apáca, az elhunyt végakaratának megfelelően. Nagymama 93 évesen távozott nemrég körünkből, a baba végigkísérte az életét. Az öregek otthonában, majd a kórházban nem lehetett ott, de vele temettük el.

A szentimentalizmus ugyanakkor a szerelmi vonatkozású dalok terén is jelentősen érezteti hatását. Ez az érzelgősség, szívfacsaró, máskor meg kissé gunyoros hangulatú, van, amikor meg egyszerűen harsány, mint egy színezett fénykép. Akár hamvas rózsaszínre élénkített arcú dámák arcképeit ábrázoló tucatképeslapok hátára írt szerelmetes vallomások. Akik írták, és akiknek szóltak a képeslapok, ma már jobb esetben is csak szép emlékű rokonaink, és alakjuk, hangjuk, tetteik elhalványuló ködén át egy-egy itt maradt dal, egykori sláger őrzi ezt rég letűnt világ emlékeit. Olyanok ezek a kuplék, mint egy megőrzött csillár a régmúltból. Maga a tárgy remekmű, vagy kissé elnagyolt tucatféle, de régisége okán, kirí a mai környezetből, ugyanakkor eltűnt körülötte minden, a lakás, a többi hasonló műgonddal elkészített bútor, az emberek, akik használták őket, az a kor, amelyben neki meg volt a maga helye. Ma egy csillár pusztán, aki Isten tudja, miképp, megúszta ezt az elmúlt száz-esztendőt.
Vannak örökbecsűvé érett slágerek ezekben a dalokban, vannak rég elfeledettek, és szép számmal akad olyan is, melyet már akkor is csak néhányan ösmertek.

A világháború azonban nemcsak az érzelmeket fokozta végletekig, hanem a pénzügyi nyomorúság sötét vermével is szolgált. Tudomásul venni nehéz az ilyen szegénységet. Lehet kétségbe esve tehetetlenül szemlélni a dolgok alakulását, és lehet a színpadról némi szatirikus felhanggal oldást adni, olvadást előidézni, feszültséget oldani. Ezekből a dalszövegekből nyújtunk át egy csokornyit Önöknek. Külön felhívnám a figyelmüket az Adózásról szóló kuplé szövegére, amelynél aktuálisabbat ma sem lehetne írni, pedig ez a dal majd kilencven esztendős.

Sohasem látott méretű, kitelepítettségből fakadó hajléktalanok százezrei keveredtek a háború után elszegényedett hazai családok, csonka famíliák nyomorúságával és Zerkovitz megírja "A Komédiás dalát", a nyomor és elkeseredettség, a hazátlanság, még ma is szívbemarkolóan aktuális zenéjét. Méltánytalanul feledtük el, akkor Nyáray Antal énekelte a Fővárosi Orfeum színpadán a hajléktalanok dalát.

A dalszövegek jó része szakadozott papírosokon, pecsétes nyomatokon, agyonhasznált, ragasztószalaggal megtámogatott kis füzetekben maradt fenn, van, amelyiket gondos női kezek egyszerűen együvé varrtak, a szétesés ellen küzdve. A Nótás lapok gyakran katonai zsebméretűre gyártott, és állagukat tekintve nemritkán, mindkét háborút megjárt kis emlékeztetők. Több generációt kiszolgáló sorain vigasztalódtak az időszakosan, akaratuk ellenére távolban rekedtek. Ezek a foszladozó papírlapok, adott helyen a magyarság nagykövetei, a honvágy ébrentartói voltak egykoron, idegen szobák, lövészárkok deres, saras pihenőzugaiban, vagy épp ezek emlékeit felidéző, nyugodt polgári otthonok kottatartóin.

Begépelésüket, számítógépre vitelüket nem ritkán papír-restaurátori munka előzte meg, számtalan digitális apró utókorrekciót követően láthatják, olvashatják, ma Önök.

Gyászhírt hoz a távíró messziről
A nagy óceán tengerek közepéről
Egy nagy hajó pusztulását jelenti
És rengeteg nép halálát említi

A világnak a legnagyobb hajója
Akart menni messze Amerikába
De gyász érte, elsüllyedt a tengerbe
Iszonyatos jég összevissza törte.

1600 utas pusztult el benne
Nincsen senki, aki, azt kiemelje
3500 méter mélységbe,
A sok nép elveszett a tengerbe.

Meghasad az ember szíve, ha hallja
Mint pusztult el a rengeteg nép rajta
Ki testvérét, ki az apját, anyját siratja
A jéghegyre úsztak, ottan megfagyva

Végük lett ott az iszonyú hidegbe
1600 ott veszett a mélységbe
Megfúltak az ártatlanok mindnyájan
Vissza hagyva ki-ki apját, családját.

Isten áld meg és engeszteld szívüket
S nyugodjanak a tengernek méhében
Imádkozzon minden ember érettük
Hogy nyugodjon az ártatlan tetemük.

Szövegét és zenéjét szerzé: Zerkovitz Béla. Op. 124.
1918.
A Fővárosi Orfeumban énekli: Nyáray Antal

Bánatos szemű poéta, apró dalocskát ír,
Az arca fonnyadó sápadt, úgy látszik, titokban sír...
Amíg e sorokat rója, lelke a messzibe lát.
Csendesen dúdolja, azután könnyekkel megírt dalát:

Refrén:
Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért...
Szeretnék zokogva sírni... magam sem tudom kiért?
Szeretnék valakit bírni, kihez, már nincs több remény,
Valakit, aki már másé... és nem lehet az enyém.

Akihez a nótát írta, mulatós asszony, kacér.
Nem veszi észre a költőt, tiltja a nagyúri vér!
Pezsgőzik, víg udvarával, tombol az asszony vadul!
Enyeleg a cigányprímással, s attól egy új dalt tanul:

Reggelig tartott a cécó... lassankint pirkad az ég
Amott egy kis kerti házban, a poéta lázban ég...
Úgy mennek el a cigánnyal nyitott ablakainál
S míg a nótáját hallja, lelke a mennyekbe száll.

Refrén:
Sokszor úgy szeretnék sírni, magam sem tudom miért..
Szeretnék zokogva sírni... magam sem tudom kiért?
Szeretnék valakit bírni, kihez, már nincs több remény,
Valakit, aki már másé... és nem lehet az enyém.

Akácos út, ha végig megyek rajtad én,
Eszembe jut egy régi szép regény:
Nyáreste volt, pacsirta szólt a fán,
S itt kóborolt, és csavargott egy cigány,
Megszólítám: De jó hogy megtalállak itt,
A legszebb lány tudod-e, hol lakik?
Ott lenn, túl az akácsoron,
Ma estelen, egy ház elé osonj:

Refrén:
Egy ablaknál! Állj meg cigány,
Úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány,
Olyan legyen, mint egy szerelmi könnyes vallomás.
De csak csendesen,
Ne hallja senki más:
Egy ablak más!

Az éjmadár átsuhan a kis városon,
Éjfélre jár, s én az utcát rovom,
A holdsugár deres hajamra süt,
Hideg, sivár csend honol mindenütt.
Azóta rég a más asszonya lett a lány,
De a dal még fülébe cseng talán,
Én Istenem! A múlt, hogy elszaladt,
És énnekem csak e kis dal maradt:

Szövegét írta és zenéjét szerzé: Zerkovitz Béla
1920.
A Fővárosi Orfeumban énekli: Nyárai Antal

Az utca sarán
Húzom taligám
Megtép a tövis
Megszúr a csalán
Nincs jóakaróm
Párnám, takaróm
A nap heve tűz le rám!
Énnékem nem jut babérkoszorú
Álarcom víg, de lelkem szomorú!
Úgy élek én, mint egy senki fia
Az életem egy komédia!

Oly bús a danám
Nincs víg cimborám
Majd elfagyok én
A nyár derekán
Mint fáradt szegény
Mint vándorlegény
Tengődöm a lét piacán
Nem kérdezi senki a nevemet
Nem látják a könnyező szememet
Hazátlan vagyok és senki fia
Az életem komédia!

Nem volt szeretőm,
Nem lesz temetőm
Sötét az utam
Sötét a jövőm.
Úgy múlok el én
Kintorna zenén,
Egy rongy lesz a lepedőm
S ha egyszer majd, szívemből nevetek,
És kacagva mondom: "Ég veletek!"
Ott fekszem majd, mint egy senki fia
És nem lesz több komédia!

Szegény-szegény apró legény,
Ma este munkába állsz!
Mókázz, nevess, hogy pénzt keress!
Ha kell a fejedre állsz!
Most még tiéd, mező s a rét,
De este már a munka vár,
Kezdődik az életed!

Refrén:
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek,
Ne higgy az eskünek, ne higgy soha,
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden csak komédia.

Nem voltam mindig szegény,
Jó anyám gonddal nevelt,
Ágyam fölött Ő őrködött,
S altatódalt énekelt.
Múlt az idő és jött a "Nő"
S én hittem neki bután,

Ő volt a fény, életem egén,
Miként egy oltári szent,
De jött egy más komédiás,
S ő most a másikkal ment,
Anyuska volt... anyuska nincs,
Anyuskád cserbenhagyott,
De jó apád vigyáz reád,
Ő lesz őrangyalod.

1920. Budapest,

A telegráfdrót oszlopára,
Két kis veréb egyszerre szálla,
Lecsüggedt szárnnyal,
Megültek ott,
És egy a másnak
Panaszkodott,
A hosszú útról, szenvedésről,
Hidegről és napsütésről,
Egyik legény volt,
Másik leány,
Megesett a szívük
Egymás baján.

Az egyiket elhagyta a párja,
Urát a másik lesi, várja
Egymáshoz bújnak
Mind közelébb,
Szegény szerelmes
Két kis veréb.
Csak egy percig, s mindenik látja:
Nem ezt kereste, nem a párja.
És elrepülnek,
Vissza se néznek.
Északra egyik,
A másik délnek.

Több ízben akartam szólni
De nem volt rá alkalom
Régóta itt él e pár szó
Hallgató ajkaimon.
Bocsássa meg hát a bűnöm
Ne csaljuk egymást tovább.
Elmúlt tavaszi álom,
Letűnt a szép délibáb
Feledjen el, feledjen el,
Szép asszony, kérem, feledjen el.

Mindegy már, ki volt hibásabb,
Maga-e vagy pedig én.
Azért, hogy egymásra leltünk
Zsúrozások idején.
Miért nézett oly kacéran
Miért volt oly elbájoló,
Akkor is úgy fájt a szívem,
Most is fáj a búcsúszó.
Feledjen el, feledjen el.
Szép asszony, kérem feledjen el.

Maga most úgy is a másé,
Másnak van csupán joga,
Én is leszek egy másé,
De úgy, mint az Öné, soha!
Szerelmünk, több volt flirtnél,
De mégsem volt szerelem.
Szép asszony Isten magával,
Ne törődjék már velem.
Feledjen el, feledjen el,
Szép asszony, kérem feledjen el.

BÖZSI NE SÍRJON...
(levél a legszebb lányhoz)
A Nemzeti (Royal) Orfeumban énekli: Papp János
1916.

A papír előttem, s a toll a kezembe'
És semmi, de semmi sem jut az eszembe,
Mert hazudnom kéne és hazudni fáj,
De sajnos, oly hatalmas úr a "muszáj".
Ha túl lesz az első kiábránduláson,
Olvassa el újból e pár sor írásom,
Majd megbocsát nékem, sőt el is feled,
Oh, mily szép lett volna, de jaj nem lehet!

Refrain:
Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága,
Feledjen el!
Ilyen az élet, Bözsikém édes,
Feledni kell!
Maga a legszebb emlék életembe'
A neve könnyeket csal két szemembe'
Bözsi ne sírjon, Bözsikém drága,
Feledjen el!

Mert szívem, én nem vagyok méltó magához,
Jobb, ha ma megírom, mint holnap, ha átkoz,
Mert magácska, mint a hó oly fehér,
S én könnyelmű vagyok, meg léha, ledér,
És nem tudok szeretni hűséggel, lágyan,
Mert rózsáról-rózsára kerget a vágyam,
Csak kerüljön el inkább engem, ha lát,
Én jobb sorsra méltónak tartom magát.

Ma estére itt lesz, hogy karomba hulljon,
E levélke várja majd, ebből okuljon,
Mert várnak rám máshol a kis angyalok,
Hát elmegyek oda - én ilyen vagyok.
S míg könnyezve gondol majd az elmúlásra,
Én ráparancsolok a cigányprímásra,
Hogy tegyen a hangszerére hangfogót
És tanulja meg, ezt a kis búcsúzót:

A Fővárosi Orfeumban énekli: Ferenczy Károly.
Kovács Károly nagysikerű dala. 1918.

Tegnap este volt egy éve, hogy önt megismertem,
Gyönyörű volt, Istenem de szép
Tegnap este volt egy éve, amikor elkezdtük
A legszentebb, legbúsabb mesét
Tündérnapok jöttek aztán könnyes csókos órák
Bizony gyakran mosolyogtunk könnyeink között
Aztán elmúlt minden egy nap, bús "ma" lett a boldog "tegnap"
S a szívünkből a vágy elköltözött;

S most nem köt magához semmi emlék
Hívó szavára mégis mennék
Régi szerelemmel vágyakozó szemmel
Várnám, hogy eljöjjön még oda, egy búcsúszóra
Tél idején Budára járnánk,
Régi kis fészkünk újra vár ránk;
Legszentebb csókommal csókolnám bús szemeit
Mint akkor réges-rég.

Mintha csak a sors akarna eltemetni mindent
Ami nekünk a múltból maradt
Csak a leveleit őrzöm s a lelkemben él még
A sok szenvedélyes pillanat
Budán a kis cukrászdánk sincs a régi helyén már
Idegenül ragyog ott egy fényes kávéház
Új és boldog párok járnak s onnan, ahol rám nem várnak.
Eltűnt a szép tündérálmodás.

Kotta: Zipser és König Zeneműkereskedés

Ami elmúlt, mintha soha meg se történt volna,
Ami elmúlt nem is volt talán...
Nem könnyezem, nem búsulok, még panaszom sincsen.
Csodálkozom szívem magán!
Amíg nem volt senkije sem, jó voltam magának,
S én azt hittem, ez a szerelem!
Minden szavát elhittem, mint egy gavallérhoz illik,
Maga meg csak játszott énvelem...

Refrain:
Csalódni fáj, csalódni fáj,
De azért nem halunk bele,
Csalódni fáj, csalódni fáj,
Mulasson jól... az ég vele!

Volt szerelmem egynehány és volt kalandom száz is,
De egészen más ez az eset:
Nézésében több hűség volt s titkon adott csókja,
Mind a többinél jobban esett!
Én hagytam el valamennyit, maga volt az első,
Aki csúnyán megcsalt engemet...
Jaj annak, ki hisz a nőnek, jaj annak, ki bízik,
Jaj annak, ki igazán szeret!

Refrain:
Csalódni fáj, csalódni fáj,
De azért nem halunk bele,
Csalódni fáj, csalódni fáj,
Mulasson jól... az ég vele!

Mint amikor rágyújtok egy könnyű cigarettre,
S illatát gond nélkül élvezem,
Meddig tart, és meddig ég, és mikor leszen vége,
Ugy-e, ugy-e sohse kérdezem?!
Ábrándozva, kergetem a kéklő karikákat,
S köztük szinte látom magát...
Az idő majd elviszi az emlékeket ép úgy,
Mint a szellő a füstkarikát!

Refrain:
Csalódni fáj, csalódni fáj,
De azért nem halunk bele,
Csalódni fáj, csalódni fáj,
Mulasson jól... az ég vele!

Elég volt, elvesztettem a játszmát,
A győztes Ön szép partnerem!
Csodálom, hogy itt látom magácskát
S hogy, most is gondol még velem...
A páholyból folyton figyel engem,
Én körvonalban látom csak magát,
S mivel most már búcsúdalom zengem
Ön vonja le a konzekvenciát:

Refrain:
Szép asszony hagyjuk egymást békében,
Szép asszony ne cicázzon én velem.
Nincs ennek célja semmi,
Hagyjuk hát füstbe menni,
Szép asszony hagyjuk egymást békében.

Elég volt én nem értem a tréfát
Az ugratásból épp elég!
Feledjük a tavaszi sétát,
Másképpen rendelé az ég.
Ön kincsek között palotában trónol,
Az én tanyámon otthonos a gond,
És mégse kérek azokból a jókból.
Én nem lehetek udvari bolond!

Refrain:
Szép asszony hagyjuk egymást békében,
Szép asszony ne cicázzon én velem.
Nincs ennek célja semmi,
Hagyjuk hát füstbe menni,
Szép asszony hagyjuk egymást békében.

Elég volt, a nótámat imádta,
S nem engemet, a jó fiút,
Bennem csak mulattatóját látta,
Nem kérek már több randevút!
S mert úgy szerette, hogyha énekeltem,
Szegény vagyok bár, dúsan fizetek:
Úgy érzem, nincs ma itt más csak mi ketten,
S most én csak magának énekelek:

Refrain:
Szép asszony hagyjuk egymást békében,
Szép asszony ne cicázzon én velem.
Nincs ennek célja semmi,
Hagyjuk hát füstbe menni,
Szép asszony hagyjuk egymást békében.

Nagy orosz határon,
Országúti sáron,
Gyémántos a napfény két magyar huszáron.
Csendes pipaszóval,
Két jó magyar lóval,
Szembe lovagolnak millió golyóval.
Egyszerre csak halkan leterül az este,
Két öreg huszárnak fáradt lesz a teste,
Lepihennek egy vén tölgyfa árnyékába.

Refrén:
Valahol ott messze, szép Magyarországon
Van egy pirinyó kis szőke gyermekem,
Van egy feleségem, hervadó virágom,
Csak az Isten tudja, hogyan szeretem
Valahol egy kis ház csöndes udvarába
Esti könnyes szellő, sárga lombot ráz,
A mi öreg szívünk igaz mennyországa
Az az árva koldus, imádkozó ház.

Elhangzik az ének
S a csillagos égnek
Millió gyertyái nagy vigyázva néznek,
Hogy két magyarnak,
Ha nekirohannak
Nagy baja ne essék, azért pislogatnak.
De egyszerre zúgva, bőgni kezd a gránát,
Két vén vitézek pipaszóval várják,
Egyszerre csak halkan a szívükhöz kapnak,
Könnyesen zokogják a felkelő napnak:

Refrén:
Valahol ott messze, szép Magyarországon
Van egy pirinyó kis szőke gyermekem,
Van egy feleségem, hervadó virágom,
Csak az Isten tudja, hogyan szeretem
Valahol egy kis ház csöndes udvarába
Esti könnyes szellő, sárga lombot ráz,
A mi öreg szívünk igaz mennyországa
Az az árva koldus, imádkozó ház.

Sötét varjú károg,
Két angyal leszállott.
Felmentek az Úrhoz két magyar huszárok.
A csillagos égnek,
Tulipános széken,
Ott pipálnak mindig a trón közelében.
Arany csizmán járnak a fényes tejúton,
Gyémántvizet isznak a megszentelt kúton.
Ki-kikönyökölnek a felhők partjára
S a földnek dalolják kéklő mennyországba:

1917. Budapest.

A Royal Orfeum műsorából.
A "Ramsenit" című oprett betétszám szövege, írta: Weiner István.
Előadják: Mezei Ilonka és Dezsőffy László

Mondja, mondja, hogy miért nyomja
Most a fejét bú?
Rettentő nagy pénzhiány van
És ez oly szomorú,
Nékem sincs, néked sincsen,
Kölcsönt, hol kapok én?
Nem volt sohasem,
Nem lesz sohasem
Népszerűbb refrén:

Refrén:
Adjon kérem
Kölcsön nékem
Holnap estig,
Mondjuk keddig
Száz koronát.
Ne féljen megadom, megadom.
Nincsen annyi? Jó lesz hetven,
Mondjuk ötven, mondjuk negyven!
Adja no hát,
Azt az öt koronát.

Két bankárt láttam suttogni,
Ez kíváncsivá tesz.
Összebújtak Rothschildiesz
És Lánczi Leonidesz.
Az utóbbi valamit kér,
Arcán sötét gond.
Hangja nyöszörög.
Szinte könyörög,
Búsan ennyit mond:

Nagyon drágán, méregdrágán élünk e hazába
Amióta ez a csuda nagy háború járja!
Nincsen, amit megegyünk, nincsen amit felvegyünk,
Nemsokára az utcára Ádámkosztümbe jövünk
A testünkre megfogadjuk papír ruhát nem veszünk
Inkább csak úgy megszokásból hadiak leszünk.

Refrain:
A Háborúnak vége lesz már,
E földnek népe, csak erre vár
A drágaság megszűnik egyszerre
A hadi milliomost eszi a fene
A béke eljön biztosan
Hogy mikor lesz meg, azt hogy tudjam,
Jegyekre nem veszünk mi többet lisztet
És nem várunk az utcán sorba szénért.

Trafikba is nagy hiány van nálunk mostanában
Sorba állunk s órák hosszat várunk a dohányra
Egy pár cipő száz pengő, s mindég üres a bendő!
Ez sovány hadikoszt bizony nem is elegendő
Krumpli, paszuly, liszt meg tojás soha meg nem vehető
A háború végét várjuk és az el is jő.

Egy új kuplét fogok én most Önöknek elzengeni
Arról van szó, hogy az adó felfelé kezd lengeni,
Száz és ezerféle adó nem is jut eszembe
Végül egy vörös korona sem marad a zsebembe.

Ha egy pár cipőt vásárlok, belejön két ezresbe,
A suszter a jövedelmi adót rajtam veszi be,
S mert "Schmoll" cipőkrémmel szoktam én a cipőm bőrét pucolni
Éppen ezért fényűzési adót muszáj fuzulni.

Ha frontot mind bejártad, ezért jár hadiadó,
Ha pedig elspekuláltad, a felmentési adó.
Egészségi adó is van rásózva az emberre,
Ezt csak akkor vetik ki, ha lélegzetet veszel be.

Ha az országúton sétálsz, ezért fizetsz útadót,
Szomjúságod csillapítod, ezért fizetsz kútadót,
Ha egy markos haramia beléd fojtotta a szót,
Nem mossa le a víz rólad a közbiztonsági adót.

Kávéházban feketézel ezért luxusadó jár,
A zenész a feketéhez vigalmi adót csinál,
Rágyújtasz egy drága szivarra, az sem kicsinylő adó
És ha szelel még hozzája, ez már több mint megható.

Ha nem nősül meg az ember, fizet agglegény-adót,
Ha pedig megházasodik - gyarapodási adót,
Ha boldog a házasélet, s egy számmal szaporodott,
Erre tekintettel fizetsz forgalmi adót.

Iskolai, hitközségi, általános forgalmi,
Vadászati, halászati és a többi s a többi.
A négyféleképp osztályozott kereseti pótadó:
Vármegyei, ápolási, vagyon és agyonadó!

Cukor, fegyver, ásvány, olaj, bortermelési adó
Cigarettapapír, kártya, hadinyereségadó,
Földadó, trágyadombadó, országos betegadó,
Képennyaló, ébredői, visszaadó, szunnyadó! ...

Gyanús adó, anyósadó, csirke és tyúkszemadó.
Sócheradó, bócheradó, álladó és szálladó,
Kijárási, bejárási, megjárási pótadó,
A villanyos lépcsőin, ha elkap a rendőr, az a lóg adó.

Ilyen adó, olyan adó, egyenes és görbeadó,
Vasútadó, lakásadó, helyiadó, riadó...
Fényűzési, szavazati és kiviteli adó,
Hadiadó, adiadó és végül megpukkadó.

Hentesadó, rendes adó, butasági pótadó,
Felelőtlen elem adó, jobbról és balról adó,
Van egy adó, mit szívesen fizet minden hallgató,
Ha meg akarják tanulni, ez a nóta el-adó!