Amíg Karinthyval beszélgetek legújabb könyvéről, eszembe jut az a tárgykörénél és régiségénél fogva egyaránt múzeális vicc, amely évenként legalább egyszer felbukkan a vicclapok hasábjain. A cicerone végigvezeti a túristákat a múzeumon és egy kisméretű koponyára mutatva így szól: "Ez itt Július Cezár gyerekkori koponyája"
-Hát igen - mosolyog Karinthy - így is fel lehet fogni a dolgot. Az "Így írtok ti", a "Tanár úr kérem", a "Capillária" és egy sereg más kötet jelképezi az ifjúkori koponyát. A mostani: az "Utazás a koponyám körül" - ez már a férfikori koponyám.
Annak idején folytatásokban olvastam a könyvet sok izgalmas sora megragadt bennem, mint a viaszlemezre felvett előadás, mely bármikor lejátszható. Mégis az írótól magától szeretném megtudni, miért választotta regényhősül önmagát abban a fantasztikus történetben, amit a valóság produkált vele.
- Erre próbálok megfelelni könyvem előaszavában is. Tényleg sok belső ellenállást kellett legyőznöm, mielött stockholmi kalandom megírására vállakoztam. Ám írónak lenni nemcsak jogcím, hanem kényszer is, kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Az ember elfelejthet egy ilyen kínos és keserves élményt, melyből kimászott, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen kigyógyúlni. De most én kérdezlek: Melyik fejezet fogott meg a leginkább a könyvemben?
- Inkább fejezetekről beszélnék, mind egy fejezetről. Például a "vércseppek a szemfeneken". Ez a részlet egyenesen kísérteties, ahogy a klinikáról-klinikára vándorló boldogtalan páciens ráhibáz és rádöbben a a szörnyű valóságra. Csodálatos fejezet a "Lüktető csillagok", az "Addis-Abeba", a "Krizantém" és a zárófejezet a "Robinson szigete"
Bólint.
-Érdekes én is ezeket a részeket szeretem a legjobban, ámbár úgy érzem, hogy minden szó fontos és odatartozó, amit ebben a könyvben megírtam. Hozzátenni talán még tudnék egyet-mást, de az már nem lenne lényeges. Elvenni egy betűt se. Éppen azért, mert ezt a könyvet csak őszintén lehetett megírni, minden triviális részletével, vagy sehogy.
- A cím hogy jutott az eszedbe?
- Annyi olcsó viccet csináltak mások a tumorom körül, - gondoltam ezt a ziccert nem hagyom ki. Keressen rajtam valamit a konkurencia. Hallom, hogy valaki rögtön kiszakasszal akarta megtenni az utazást a koponyám körül. Egy másik azt mondta: Mit csinál ez a Karinthy akkora lármát azzal az ötvenhatos fejbőséggel. Volt aki tumoristának nevezett. Ekkora fórt nem adhattam a cinikus Pestnek. Különben időnként magam sem viselkedem a helyzethez illő vészes komolysággal. Például amikor a négyórás operáció után határozatlanul derengeni kezdett a másvilág sötétségéből kibontakozó értelmem és megpillantottam magam fölött Olivecrona tanár figyelő arcát: "tanár úr" - kérdeztem a gyengeségtől elcsukló hangon - "hány kilót vett ki az agyvelőmből?" "Ötöt" mondta mosolyogva a professzor - "adják oda Lagerlöf Zelmának, szegény már úgy is elég öreg." De megint én kérdezek: Ha már elkísértél erre a különös utazásra, milyen úti élményeid voltak?
-Erről magamnak is útinaplót kellene írnom. Ha úgy nézem a koponyádat, mint egy idegen, kedves várost, amelyet ismerni vélek, akkor boldogan állapítom meg, mennyire megszépült, hogy kiépült, amióta utoljára láttam. Itt egy filozófiai torony emelkedik, amelyre új emeleteket húztak, amott teljesen új modern városrész keletkezett, tele kísérleti laboratóriumokkal és tudományos intézetek között elterülő virágos parkokkal, új játszóterekkel.
- A magam részéről mindenkinek ajánlom ezt a szórakoztató, izgalmas és tanulmányos társasutazását Karinthy koponyája körül.

Irta: Kálmán Jenő - megjelent: Színházi Élet - 1937 május 1.

Rosszak ezek a mai újságok...

Évek során beidegzett mozdulattal ott nyitom szét az újságot, ahol a színházi rovat van. Ez természetesen, ez érdekel első sorban, az a foglalkozásom, legalább is addig, amíg valami rendes álláshoz nem jutok. Az emberek általában, a szakmájuk szerint nyitják ki az újságot; a tőzsdés az utolsó oldalon kezdi, a politikus a harmadikon, a sportember hátulról számítva a negyediken, a rablógyilkos a legelsőn, kinek, mi a szakmája. Büszkén vallom, hogy tökélyre tettem szert az újságnyitásban, vastag karácsonyi számoknál sem tévedek, szinte már magától nyílik szét elöttem a színházi rovatnál, olyan vagyok, mint a kártyabűvész, aki százszor egymásután mindig a tök alsónál emeli le a paklit. Nem dicsekvésből mondom, de ezt az újságkinyitási dolgot nagyon tudom. Illetve csak tudtam. Sajnos az utóbbi időkben többször hibázom, multkor szégyenszemre négyoldallal arrébb emeltem, a második kísérlet még rosszabbul sikerült, az apróhírdetéseket találtam el. Először azt hittem, a kezem öregszik, kiveszett belőle a rutin fölényes biztonsága, de aztán rájöttem, hogy máshol a hiba. Megzavar az első oldal. Az első oldal, amit azelött észre sem vettem, nem izgatott, elnéztem fölötte, csak miután végig böngésztem a színházi rovatot, fordítottam vissza az oldalakat közömbösen, kíváncsiság nélkül, jóllakva a foglalkozásom szenzációival. De mostanában valahogy túl nagyok lettek ott a betük, hangosak és követelődzők, üvöltenek a szenzációk, muszáj megállni és elolvasni. És utána az ember ideges lesz és rosszkedvű. Nem is bánom, hogy nem tudom pontosan felütni a színházi oldalt, bevallom ilyenkor aztán már nem is érdekel. Leon Blum nyilatkozata után olvassam Bárdos Artúr nyilatkozatát?...
Elismerem mind a kettő első a szakmájában... De, könyörgöm, az a szakma és ez a szakma?!... Vagy, hogy érdekeljen, hogy Honthy Hanna mit költött a "Hulló falevélben"-ben viselt ruháira, mikor elötte négy oldallal azt olvasom, hogy Anglia négymilliárdot költ fegyverkezésre?!... Ha elöbb olvasnám Honthyt és aztán Angliát, vagy elöbb Bárdost és aztán Blumot, egész más volna. De sajnos, nem a színházi rovat van az első oldalon félméteres betükkel, nem Csortos, hanem Franco tábornok, és Bársony Rózsi helyett Európa táncol a szuronyok hegyén. Pedig milyen szép lenne fordítva. Első oldal üvöltő szenzációja: Molnár Ferenc befejezte vígjátékát!!! - vagy - Bajor Gizi új szerepe!!!... És csendesebb napokra: Perczel Zitának visszament a partija!!...
Istenem, milyen szép is lenne. Perczel elől, Sztálin hátul...
Főszerkesztő Uraim! Gondolkodjanak a dolgon...

megjelent : Színházi Élet - Vadnai László - 1937.

....Rövidesen bővebben tájékozódhat weboldalunkon Vadnai László felől. Addig is röviden: Vadnai László színműíró, forgatókönyvíró, számtalan bohózat és világsikerű film szerzője. Miközben egyik filmforgatókönyve Oscar-díj jelölt volt amerikában, itthon a Hacsek és Sajó sorozatával vált népszerűvé. Egyebek mellett, Salamon Béla örökbecsű "Vonósnégyes" című bohozatának szerzője. Ezzel a számmal debütált egykor Salamon Béla, s lett tőle országoshírű sztár. Barátságból a szerző, "Sali bá"-nak adta, a darab hazai előadói jogát.

Riport Kosztolányi Dezső ötvenéves születésnapján

A vers és csók -írta: Pán Imre - Színházi élet - 1935/17sz.

Húsvétra megjelennek az ötvenéves Kosztolányi Dezső összegyüjtött versei. Ötvenéves költő... úgy hangzik ez a két szó egymás mellett, mint egy paradoxon. Most is az a kérdés, hogy Kosztolányi, a költő, vagy Kosztolányi az ember lett ötvenéves?
Legöregebb verse: A lámpafény, még tizennyolcévvel fiatalabb nála; mert hiszen Kosztolányi Dezső már tizennyolcéves volt, amikor A lámpafény megszületett. Ennek ellenére: költő és versek egyformán fiatalok maradtak.
Az ötvenéves Kosztolányi Dezső már a koratavaszi napokban is kiskabátban, kalap nélkül jelent meg az utcán; olyan jókedvűek, ruganyosak léptei, mint egy gimnazistáé. A tekintete legfeljebb huszonötéves emberé; örök mosolya pedig egyenesen gyermeki. Lehetetlen, hogy ötven éves, utána kell nézni az irodalomtörténet nagy anyakönyvében.
A versei sem öregedtek semmit sem. Még harmincéves versei is kiskorúnak számítanak, ha az ember nem múltjukat, hanem jövőjüket nézi.
-Az összegyűjtött kötetben lévő legrégibb verseim 1906-ban jelentek meg -mondja Kosztolányi -Négy fal között című könyvemben. Egyrészüket tehát 17-18 éves koromban írtam. Az ember szerénységet tanul az ilyen kötet összeállításánál, de valami büszkeség is elfogja. Vannak dolgok, amiket egy tizenhétéves fiatalember ugyanúgy mond, mint mondana egy ötvenéves. Az egész mesterség, amit megtanul és megpróbál tökéletességre emelni, az ösztönnel szemben nem sokat ér.
Ez azt jelenti, hogy a költő mindig fiatal?
-Nem tudom. Az időt sohasem éreztem; fiatal koromban mosolyogtam azokon és ezt meg is írtam, akik így próbáltak korok között különbséget tenni. Gyulai Pál, akit láttam, sokkal fiatalabb és ösztönösebb volt, mint sok kortársam, aki még húsz évet sem töltötte be.
-Tehát figyeli az új költőgenerációt?
-Hogyne. Egész csomó kitűnő ember van közöttük. Különösen nagyra tartom József Attilát, Erdélyit, Illyés Gyulát, Sértő Kálmánt, hogy csak ezt a négyet említsem.
-Ezek már mind jóval elhagyták a húszévet.
-Ma úgy látszik késöbben érkeznek az emberek. Szörnyű nehézségek állnak elöttük, amit azzal a korunkban rejlő sajátossággal lehet magyarázni, hogy az ugynevezett líra iránti érdeklődés teljesen megcsappant. Mindig kevés volt azok száma, akik érdeklődtek volna a költészet iránt és hozzáértők lettek volna -de a mi korunkban, a vers volt az érdeklődés középpontja. Tudom, hogy líraiak voltak a költők, pincérek és kereskedők egyformán. Esemény volt egy-egy vers megjelenése és máról holnapra országos hírűvé tehetett valakit. Egyszer egy kávéházban odahozta nekem a főpincér a "Független Magyarország" új számát és megkérdezte, hogy olvastam-e már Juhász Gyula új szonettjeit? Ilyen főpincér elképzelhetetlen ma Budapesten.
-Hogyan születtek a legszebb Kosztolányi versek?
-A szegény kisgyermek panaszai-t akkor kezdtem írni, amikor édesatyám egyszer látogatóba jött hozzám, űllőiúti diákszobámba. Kikísértem a hajnali vonathoz és talán a látogatás hatása alatt -mert eszembe jutott a vele való kapcsolatom, az elmúlt diákkorom és a vidéki életem, amikor a pályaudvarról visszafelé mentem, egyszerre fölzendült bennem ennek a versssorozatnak első költeménye: - Mint aki a sínek közé eset...-
Aztán rövidesen , alig egy hét alatt, az egész sorozatot leírtam és máig sem tudtam rajta változtatni egyetlen sort sem. Többnyire ilyen megszállottságban támadnak verseim. A szándék semmit sem ér. Úgy fejezem azt ki valahol, hogy az ember akkor tudja meg, hogy miért ír verset, mikor már megírta. Maga az alkotás folyamata nem egyéb, mint e szándéknak a megismerése: tettleges önelemzés.
-Néha kimutatható és kézzel fogható az élmény, néha nem; de akkor is ott van a tadattalan énünkben. Legutóbb mikor műtétet végeztek rajtam, a műtét után -még el sem múlt egészen az érzéstelenítőszerek hatása -már papírra vetettem a "Februári óda" versemet.
-Parancsszóra nem lennék soha képes verset írni. Megkíséreltem, nem sikerült.
-Mi a költő szerepe tulajdonképpen olyan korokban, amelyek közönyösek a legmélyebb líra iránt? - Gondolkodik.
-Amit mondok, kissé talán úgy hangzik, mint egy elmélet, de legbensőbb meggyőződésem: az, hogy a mulandó életet, a mulandó pillanatot megörökítse magának és másoknak. Ez pedig végtelenül emberi dolog. Én rendkívül meghatódom, amikor azt tapasztalom, hogy egy érzésem másokban is viszhangot kelt és évek múlva, mikor már, majdnem elfelejtettem, egy verssoromat idézik valahol. Csak a humánum van a költészetben... nem holmi előre föltett, erkölcsi szándék vagy segítő készség; ez csak folyománya lehet ennek.

Az hiszem a jó költészet, az a jó irodalom, amit a költő olyan kedvteléssel űz, mint ahogy csókolódzik, vagy olyan ételt eszik, amelyet szeret.

A rossz irodalom, tapasztalatom szerint, mindig kötelességteljesítés.

Különös miliőben zajlott le ez a beszélgetés: Kosztolányi Dezső fogorvosánál. Tulajdonképpen nem is fogfájás, hanem valami költőinek látszó betegség vitte a nagy lírikust erre a helyre: dentin érzékenységben szenved. Furcsa fájdalom az, amely látszólag ok nélkül lepi meg az egészséges fogakat és azután ok nélkül múlik el.
Kosztolányi Dezső kerül sorra. A kezelés megszakítja a költői beszélgetést - s amikor mosolyogva visszajön, már vidámabb kérdésekre felel.
-Legrégibb versem a A lámpafény. Legújabb a hajnali részegség című nagy vers (hosszú vers - javítja ki szerényen). Benne van a kötetben Ilona című versem, amit annyian ismernek. Egy délutánon különböző formákban, játszva mondogattam feleségemnek a nevét - egyszerre azt vettem észre, hogy kész a vers. Azonnal lejegyeztem, mégpedig gyorsírással. Mindíg gyorsírással szoktam jegyezni. Azt hiszem soha sem felejtem el azt a tízezer jelényt, amit diákkoromban megtanultam.

-Az első tiszteletdíj amit kaptam a Figyelőtől, a Nyugat elődjétől, Fenyő Miksától jött. Tíz aranykorona volt. A legnagyobb tiszteletdíjat "Tömeg" című versemért kaptam, Ódry Árpád szavallta el egy mozi megnyításán. Tréfából kiszámítottuk, hogy minden betüjére, még az a betükre is, mai érték szerint legalább negyven pengő esett.
-Ez természetesen nagy kívétel. A verseket általában, úgy tekintheti az ember, mint szellemi fényűzést; nem érdekli, hogy mit kap érte. Hál Istennek, nem is a versekből kellett megélnem.