Ecsedi Kovács Gyula

Életrajz
Rendezései
Színházi szerepek
Művei
Foto
Szakirodalom

Ecsedi Kovács Gyula
Színész,

Született:
1839. február 14. Gebe, Szatmár vármegye, Magyarország, ma * Romania,
Elhunyt:
1899. augusztus 2. Segesvár, Magyarország, ma Sighisoara, Romania,

Életrajza:

Összefoglaló:

A kolozsvári Nemzeti Színház örökös tagja. Rokonának, Egressy Gábor stílusának folytatója. A XIX századvég idején Ecsedi Kovács Gyula volt a Kolozsvári Nemzeti Színház arany korának kiemelkedő színművésze. Népszínművekben is fellépett, s kedvelt volt hősszerelmes szerepkörben de igazi tehetsége a drámai szerepekben mutatkozott meg. A legkitűnőbb magyar Shakespeare-színészként tartják nyílván. Szuggesztív, érzelmekre ható előadásmódjával, olyan hangokat tudott megütni, amelyek "belekaptak a szívekbe" Mondják egyes darabok beli szerepét úgy tudta érzékeltetni, mint előtte még senki, soha magyar színpadon. Bánk alakításakor például nem csak a közönség sírt, hanem a színpad mögött a kollégák, s a statisztéria egyaránt. Miatta lettek népszerűek klasszikus előadások, amelyeket újra meg újra műsorra tűzhettek, s olyan teltházakra korábban nemigen volt példa Kolozsvárott.

Debreceni diák volt még, amikor 1856-ban felcsapott színésznek. Kezdetben a vándorszínészek nélkülözésekkel tarkított, de szabad életét élte, amiért is református lelkész édesapja kitagadta. 1860-ban Miskolcon élő rokonának, az író Kovács Gyulának első kötete megjelenésekor vette fel az Ecsedi előnevet, édesapja papi (Ecsed) szolgálati helyének megjelölésével. Pályája a kolozsvári Nemzeti Színház színpadán folytatódott, s lett csakhamar a város kedvelt ifjú s tehetséges művésze. Alakításainak híre eljutott a fővárosba. A budapesti Nemzeti Színházban számos alkalommal tett vendégjátékot, amelynek egyébként három ízben a tagja is volt, összességében majd hat esztendeig (1859, 1870 és 1878-82). 1882-től haláláig a kolozsvári színház kiemelt színésze, művészi vezetője maradt, és egyes előadások színpadmestere, azaz rendezője is volt. A legnagyobb Shakespeare-színészek között tartja számon a hazai színháztörténet, s számos Shakespeare mű előadásával a fővárosi bemutatókat is megelőzte. Játszotta Hamlet (50-dik előadás: 1890. január 9.), Coriolan, Macbeth, III. Richárd, Othello, Antonius (Julius Caesar), Lear, Shylock (A velencei kalmár), Petruchio (A makrancos hölgy), Athéni Timon szerepét. Nevéhez fűződik Goethe Faust c. színművének első magyar nyelvű előadása is (Kolozsvár, 1876. január 8.). Színre alkalmazta Vörösmarty: Vérnászát, Madách Csák végnapjait, és Mózesét, s Goethe Faustjának első részét. Kevéssé ismert, hogy a színi pálya mellett irodalmi tevékenységet is folytatott, amelynek révén 1876-ban a Petőfi Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság, később a nagyváradi Szigligeti Társaság és a debreceni Csokonai Kör tagjai közé választotta. Számos eredeti színművet írt, s jó néhány darabot fordított is. Németből Schiller "Don Carlos" (1881) , és a "Stuart Mária" (1887) című drámáit, s francia eredetiből pedig "A süket-néma", "Az abbé", valamint a "Brutus és Lucrétia" színműveket. Ő írta a kolozsvári Mátyás szobor alapkőletételének (1896 szeptember 30.) ünnepi előadás műsorát adó "Mátyás király" című 2 felvonásos drámai prológot. Országszerte megünnepelték 1885-ben működésének 25 éves jubileumát, amelynek kapcsán szüleivel való kapcsolata is rendeződött.

Petőfi eltűnésének, 50-dik évfordulója alkalmából a fehéregyházai síkon, a segesvári honvédsíroknál a Petőfi Társaság nagy ünnepséget rendezett. A megemlékezés egyik kiemelt programja volt az egykori író barát, Jókai Mór vonatkozó ódájának előadása, amelyet a kor legnagyobb Shakespeare színészére, Ecsedi Kovács Gyulára bízta a Petőfi Trásaság rendezősége, 1899. augusztus 2-án. Ecsedi Kovács a szavalat közben, túl a szöveg felén, rosszul lett, s ott a helyszínen hunyt el. Az országos nagy ünnepségből országos gyász lett rövid idő alatt. Idővel emléke megkopott, munkásságának jelentősége elhalványult, amely ellen a lenti írás is hivatott küzbeni.

Család - kezdetek

Kovács Gyula a Szatmár-megyei Gebén született. Édesapja Kovács Mihály református lelkész volt a Szatmár-megyei Ecsed községben. Mint mondják erős, szívós, kemény és hajthatatlan kálvinista pap volt, akinek számos felmenője választotta ezt a papi hivatást. Hatalmas szál férfi volt, míg édesanyja Keresztúri Julianna gyöngéd érzékeny, finom lelkű tiszteletes asszony. Apjától örökölte termetét, míg a művészetek iránti fogékonyságot anyjától. Gyula iskolás éveiben a debreceni református kollégium kitűnő tanulója volt. Remek szavalatival hamar hírnévre tett szert, és nem csak az iskola falain belül. 1852 telén itt Debrecenben a Pázmán Mihály színtársulatának előadása jelentette számára az első színházi élményt, amely előadáson rokona, Egressy Gábor is vendégszerepelt. Egressy egyébként felesége révén állt rokonságban Kovácssal. A látott előadás olyan mélyen megérintette őt, hogy azonnal kialakult benne a színház iránti elkötelezettsége. Rajongása egyre erősödött, és gyógyíthatatlannak tűnt. Oly annyira, hogy hetedik gimnáziumi osztály elvégzését követően otthagyta a kollégiumot, s színésznek állt. 1856 augusztus 17-én lépett be Lángh Debrecenben működő társulatába, hős-szerelmes szerepkörben. Első szerepét a "Pál fordulása" című vígjátékban játszotta. Pál fordulása be is állt rövidesen magánéletébe is, mert döntése, hogy otthagyta a kollégiumot és színésznek állt, hosszú időre elszakította családjától. Édesatyját teljesen elkeserítette, hogy fia "rossz útra tévedt". Hiábavaló győzködése ellenére fia hajthatatlannak bizonyult. Indulatos konok ember lévén eljött az a perc is, amikor már hallani sem akart az ifjú Kovács felől, s egyszerűen kitagadta. Édesanyját viszont nem a düh, és elszánt indulat vezérelte, csupán tartotta az ura mellett magát, mint tiszteletes asszony, ezért maradt távol életének további alakulásától. Ám ahányszor Ecsedre színészek érkeztek mindig vitt át nekik egy kis enni, innivalót, mondván szegény fia színész, és bizton jól esik nekik is egy kis élelem. Biztos Gyulát is ellátják mások, amerre jár.

Az ifjú Kovács 1856 szeptemberében már a Nagykárolyban működő Fejér Károly vezette vándor-társulatnak volt tagja. Mátészalka, Ungvár, Munkács, Beregszász, Máramarossziget voltak állomáshelyei, s több felvidéki városban is éhezett, nyomorgott, de vígan és szabad akaratából. Sovány megélhetés jutott a vándorszínésznek akkoriban. 1857 őszétől a Budai József igazgatta aradi társulatnál lépett fel, és itt játszotta élete első jelentős szerepét, Barnabást, Jókai Mór: Dózsa György című drámájában. Az aradi társulatban való működésére már felfigyeltek szakmai körökben is. Latabár Endre miskolci színigazgató már kifejezetten az ő szerződtetése végett érkezett Aradra. Miskolcon nemcsak drámai szerepekben, hanem zenés darabokban is kipróbálta magát, s népszínműénekesként is bemutatkozott, kitűnő baritonjára való tekintettel. Itt Miskolcon találkozott költő rokonával, akit szintén Kovács Gyulának hívtak, s amikor a rokon első verses kötete megjelent, megkülönböztetésül felvette (1860) az Ecsedi előnevet, haragos édesapjának szolgálati helyiségnevét választva előtagként. Atyja állta a szavát, s megszakított minden kapcsolatot fiával, annak ellenére is, hogy Gyula eleinte több ízben próbálkozott őt megbékélésre bírni. Különösen karácsonyok idején. Ám a szülői ház ajtaja zárva maradt.

Kolozsvár és Pest között

Latabár Endre igazgatta társulat tagja volt ekkoriban, s Kassán, meg cívis városában Debrecenben léptek fel, amikor Felekyné, és rokona Egressy Gábor közbenjárására bemutatkozó fellépésre került sor 1862 tavaszán a fővárosban, Pesten, a Nemzeti Színház színpadán. Az ilyen vendégjátékok során döntötte el egyebek közt, az egyes-számú hazai színpad igazgatósága, hogy mely színészt kívánja beemelni az ország legerősebb társulat tagjai közé. A tét nagy volt egy ilyen vendégjáték kapcsán, és nem is mindig a legjobb döntések születtek. Kovács Gyula ezen első alkalommal a Könyves Kálmán dráma Álmos szerepében mutatkozott be. Egyébként minden vidéki színész álma volt a Nemzeti Színházhoz való szerződtetés, és ezúttal ez az álom beteljesült. Ecsedi Kovács Gyula a Nemzeti tagja lett, igaz segédszínész státuszban, de ez nemigen érdekelte az ifjú színészt. Ám a Nemzetiben eltöltött első két esztendeje során tartalékállományban működött, annak ellenére is, hogy mind a közönség, mind pedig a hivatalos kritika elismeréssel adózott tehetsége, színpadi játéka előtt. A Nemzetinél ez egy hagyományos "ügymenet", hogy a fiatalokat beszoktatják a társulat régi tagjai közé, lépésről lépésre kapnak terhelést, s az így kineveltek, már egy hagyomány folytatójaként kerülnek majd fókuszba, ha elérkezettnek látszik erre az idő.

A huszonötödik életévében járó, önmagában sok rejtett tartalékot érző ifjú színész úgy érezte jó ideig még nem sok babér terem itt számára Pesten, a várva várt kiugrásához szükséges nagyobb szerepek rendre elkerülték őt. Kapóra jött a kolozsvári színigazgató, Follinusz János megkeresése, aki Kolozsvárott játszandó vezető szerepek ígéreteivel kecsegtette az ifjú, de ígéretes tehetséget.

Így esett, hogy 1865. október 27-én Kolozsvárra szerződött E. Kovács, és várakozásait beigazolandó, mindjárt első fellépése, a Bánk bán címszerepében óriási sikert hozott számára. Ünnepelték, holott fél évvel korábban is csak amolyan pajtási hátba veregetés dukált neki Pesten a díszvacsorán, egy-egy premiert követően. Kolozsvárott igen gyorsan az elismert színészek közé került, s hírneve az újságok hasábjain keresztül mind messzebbre szállt. Egy nap Szigligeti Ede nagytekintélyű fővárosi színidirektor is felfigyelt erdélyi működésére és 1866 áprilisában vendégszereplésre hívta meg a pesti Nemzeti Színházhoz. Menet közben derült csak ki Szigligeti számára, hogy a nevezetes kolozsvári ifjú nemrég még a Nemzeti hadát gyarapította.

A történésekkel párhuzamosan magánéletében is változás állt be, ugyanis a kolozsvári kolléganőjével, Pataki Rózsa színésznővel való kapcsolata elmélyült, s idő közben vele házasságra lépett. Már mint ifjú házas írta alá a Nemzetibe való újbóli szerződését, a sikeres vendégjátékot követően. Első rangú színésznek számított ekkor már a Nemzetiben, de fizetésén ez mégsem mutatkozott meg, ami érzékenyen érintette. Közbevetőleg a vezető férfiszínészek, és színésznők fizetése nem állt egymással arányban ekkortájt. A nők, a primadonnák fizetség dolgában messze az erősebb nem előtt haladtak az élen.

S bár Kovácsnak fellépéseit rendre sikerek és elismerések övezték, a családalapító ifjú színész, mégis más, vele egyenrangú férfi kollégáinál is alacsonyabb fizetéssel kellett beérnie. A színház igazgatósága jobbnál jobb szerepekkel rukkolt elő, és Kovács sikert sikerre halmozott. Ekkor úgy érezte eljött az ő ideje, s egy nap megkereste az igazgatóságot, magasabb díjazást kérve. A több tárgyalást megért belső ügy során ebben a fizetség dolgában Kovács hajthatatlannak mutatkozott. Az igazgatóság viszont nem akart precedenst teremteni a vezető férfiszínészek díjaztatása terén, eléggé főtt a fejük a primadonnák keltette pénzügyi eredetű viharai okán.

Így rövidesen E. Kovács visszatért Kolozsvárra, ahol összehasonlíthatatlanul magasabb jövedelem várta sikeres működését, és ahol három esztendő leforgása alatt a színház vezető színészévé nőtte ki magát. Amikor hírét vették, hogy E. Kovács ismételten Pestre szerződik, három estén keresztül tartó búcsúelőadást kellett adnia, az iránta való magas érdeklődés miatt. Játszotta kedvenc szerepeit: Othellót, Don Ceasar de Bazant, míg az utolsó este Schiller drámájában, a Wallenstein halálá-ban búcsúzott. Az előadás végén kint az utcán megható jelenet várta a könnyeivel küszködő művészt: Kolozsvár egyetemi ifjúsága, a felsőbb iskolák tanulóival karöltve sorfalat álltak, s fáklyás felvonulás kísérte hazáig szeretett színészüket. A romantikus búcsút követően, már Pesten játszotta el 1869. május 5-én - nagy visszhangot kiváltó módon - Shakespeare Otellójának címszerepét, a Nemzeti színpadán. A Kolozsvárott gyökeret vert művész, nemigen találta helyét, a teljesen másképp működő Pesten, ráadásul anyagi kérdés dolgában sem sok minden változott az előző évekhez képest. Így egy év elteltével visszaszerződött, s újból Kolozsvár elsőrangú színésze lett, és maradt 1870-től fogva ezúttal nyolc esztendőn keresztül.

Klasszikus szerepekben elért, s a város határain is túljutó sikerei nyomán érezhette, hogy drámai színészként Kolozsvár féltett büszkeségévé vált. Szerette és megbecsülte a város szinte valamennyi polgára. A Mátyás téren a Szent Mihály templom körül sétálva, szívesen mutatkozott vele akár a polgármester is, miközben az egyetemi és középiskolai tanárok szőtték bele alakításainak elemzését az óráikba, s diákok sokaságának is ő lett a példaképe. Mondják, amit Jászai Mari adott tragikaként az angol és görög tragédiákban a XIX századvég magyar színjátszásában, azt jelentette E. Kovács drámai szerepei sorában Kolozsvárott. Karizmatikus személyisége, szépen zengő hangorgánuma, hibátlan magyar beszédtechnikája, jellegzetes és kifogástalan úri megjelenésére, termete, játékának széles skálája, a korszak drámai színészetének legjobbjai közé emelte.

Kolzsvár örök színésze marad

1878-ban újfent a budapesti Nemzeti Színházban lépett fel. Ekkor hős-szerelmes szerepek várták, és vele párhuzamosan elsőrangú Shakespeare színésznek is számított, a Nemzeti vezető színművésze lett egy időre megint. Három esztendőn át volt tagja a nagy fővárosi társulatnak, amely időszak egybe esik a Paulay-korszak legfényesebb idejével. Felválltva játszotta a fiatal Nagy Imrével a klasszikus Shakespeare szerepek sorát: Hamlet, Othello, Lear, Macbeth, III. Richárd, Coriolanus, Petrucchio, és a Julius Ceasar-ban Antoniust. Mondják a rivális Nagy Imre sokat tompított E. Kovács fényén, és az az elsőség amelyet hosszú működése alatt Kolozsvárott kivívott, minduntalan visszahúzta őt oda. Pesten a zenés népszínművek sikere, a primadonnák ünneplése, különösen Blaháné esetében messze felülmúlták a prózai, főképp a drámai színészek megbecsülését., aminek azért megvolt a maga oka itt az elnémetesedő fővárosban. Felesége, családja révén való erdélyi kötődése, felejthetetlen kolozsvári sikerei visszahúzták őt Kolozsra, három - eseményekben bővelkedő - esztendő elteltével, 1881-ben visszatért, s haláláig hű maradt városához. Akkoriban úgy emlegették, hogy E. Kovács Gyula egyet jelent a kolozsvári Nemzeti Színházzal.

De ha baj volt, és művészetével segíthetett ott volt, ahol szükség volt rá. Így volt ez Sepsiszentgyörgyön is 1883-ban, amikor Sztupa Andor társulatával Fogarasról 25 szekérrel a városba érkezett, s előadásról előadásra került egyre másra csődközei helyzetbe. Hogy a nézők voltak-e közömbösek, vagy a társulat játéka nem ejtette rabul szentgyörgyieket, ma már kideríthetetlen. Ekkor hogy mentse a helyzetet Sztupa leszerződtette néhány vendégjátékra Kolozsvár színészóriását E. Kovács Gyulát, aki 1883. április 19-én Sepsiszentgyörgyön soha sem látott sikerrel mutatkozott be a Hamlet címszerepével. Április 23-án pedig másik nagy szerepét, a Bánk bán címszerepét játszotta el kirobbanó sikerrel. A szép idő is kedvezett, így a közeli falvakból is sokan érkeztek megtekinteni a nagy művész játékát. Pedig ekkoriban Sepsiszentgyörgyre nem járt még vasút, csak Brassóig, s onnét dísz-kocsikkal hozták-vitték a jeles vendéget. E. Kovács május 3-án hagyta el a várost, de még hetek múltán is róla beszélt a helyi sajtó. "(...) Gondolatom vissza-visszajár mulatni Sepsiszentgyörgy lelkes fiai és hölgyei közé soká, tán örökre kedves mulatóhelye lesz lelkemnek" - nyilatkozta E. Kovács a Székely Nemzet 1883. május 8-ki számában. (Salamon Sándor: Sepsiszentgyörgyi játékszín - A Hét évkönyve 1981.) Egy lelkes amatőr rajongója feljegyezte, hogy Sepsiszentgyörgyön ekkor 9 estén keresztül 119 alkalommal hívta vissza a közönség E. Kovácsot. Rangját, és elismertségét talán méltón mutatja, hogy számos társulat mellett 1882 szeptember 22-éna dési színtársulat igazgatója is megválasztotta a színtársulat dísztagjának.

Jubileuma

1885. március 22-én ünnepelték meg működésének 25 éves jubileumát, amely ünneplés messze túl mutatott a város határain. A díszelőadáson első szerepét alakította ismét a "Pál fordulása" című vígjátékban. Az előadás előtt már virág-erdővel halmozták el öltözőjét, s magát a színpadot is. Feljegyeztetett, hogy közel húsz szónok, mondott köszöntő beszédet, ám a beszéd nagyszerű művésze nem szeretett szónokolni, s röviden csak annyit mondott: "Én mindent Kolozsvárnak köszönhetek, de kellően megköszönni nem tudom, és mégis köszönöm!" Három nap múlva a nagyszámú érdeklődés miatt meg kellett ismételni a jubileumi előadást. Ezúttal Julius Ceasar Antoniusát játszotta. A jubileumi ünneplés kapcsán nem csak Kolozs megyében, de az ország számos más városában is megtisztelték őt, s elhalmozták ajándékokkal is. Az ünnep alkalmat adott arra, hogy a vele 25 esztendő óta nem beszélő édesapját megbékítse. Sokan köszöntötték, s a magas rangú emberektől a köznépig kedvesek voltak hozzá, ám szülei Szatmár megyéből jelét sem adták szeretetüknek, ez mérhetetlenül fájt Neki. Egy nap arany-serleget küldött apjának címezve a parókiára, a jubileumi ajándékok legfényesebbjét, hogy fogadja el tőle ezt az emléket a templom számára "úrvacsora kehelynek". Apját mélyen meghatotta ez a figyelmesség, s olvasott sokat fia ünnepléséről is az újságokban. Válaszképp először csak levél útján nyújtott békejobbot, majd amikor E. Kovácsot vendégszereplésre hívták Szatmárba a jubileum kapcsán, ott látta fiát először Hamlet szerepében személyesen is. 25 év hallgatás után borultak egymás karjaiba Isten fölkent papja, és Thália ünnepelt hazai papja. Béke költözött a kevélység helyére.

Az élet azonban itt nem állt meg. 1890. január 9-én játszotta ötvenedik alkalommal a Hamlet-et, ami Kolozsvár viszonylatában, drámai szerepkörben komoly sikerként könyvelhető el. Bármekkora is Kolozsvár és vonzás körzete, az előadások számát illetően inkább a vidéki színjátszás jellegzetessége vonatkozik rá, vagyis egy-egy előadásból, jó ha tucatnyi tartható műsoron a fizetőképes kereslet miatt. Időről időre visszatér egy-egy előadás még néhányszor, de gondoskodni kellett újabbakról a folytonosság megőrzése érdekében. Amennyiben egyik-másik előadás sikere ezt lehetővé tette, prolongálták azt a produkciót még néhány napig. A műsor tekintetében az igazgatóság részéről a rugalmasság volt az egyik fő motivációs erő. Órák alatt kellett így, vagy úgy dönteni, s a helyi sajtó igénybevételével lehetett meghirdetni a változtatásokat.
Nyaranta a Kolozsvári Nemzeti Színház rendszeres előadással vett részt Marosvásárhelyen, a szentkirály-utcai nyári színkörben, s voltak ott kitűnő primadonnák (Turcsányi Olga, Áldor Juliska, Küry Klára), de a legnagyobb érdeklődés, rajongás és tisztelet Ecsedi Kovács Gyula komoly megjelenésű, ünnepélyes alakját vette körül. Ünnepnapja volt a színháznak, és biztos teltházas előadása, amikor E. Kovácsot hirdette a színlap. Személyének jelentősége éppen abban rejlik, hogy a népszerű műfajok, mint a vígjátékok, zenésjátékok, és népszínművek háttérbe szorultak az ő magával ragadó, szuggesztív drámai játéka miatt. Szívből játszott, s igaz könnyeket ejtett, hangját pedig a "Kárpátok fergeteges búgásához" hasonlították.

Irodalmi működése

Kovács Gyulát 1876-ban választotta meg tagjának a Petőfi Társaság fényes irodalmi műveltségét, költői alkotásait, s nem utolsó sorban Petőfi verseinek megrázó előadásait honorálva. Kevéssé ismert, hogy a színi pálya mellett irodalmi tevékenységet is folytatott. Első verseit a kor kedvelt hetilapja a "Hölgyfutár" jelentette meg még 1862-ben. Első verses-kötete 1869-ben látott napvilágot, míg az utolsó 1892-ben. Halála után jelent meg 1900-ban költeményeinek gyűjteményes kiadása. Számos eredeti színművet írt, s jó néhány darabot fordított is. Kevéssé ismert továbbá az is, hogy a kolozsvári Mátyás szobor alapkőletételének (1896. szeptember 30.) ünnepi előadás műsorát adó "Mátyás király" című 2 felvonásos drámai prológot ő írta. 1892. november 11-én ünnepelte Kolozsvár az erdélyi magyar színjátszás 100-dik évfordulóját. A városházán tartott díszülésen erre az alkalomra írt ünnepi ódáját szavalta el E. Kovács, majd pedig este a díszelőadás Bánk bán-címszerepét alakította nagy méltósággal, az ünneplők nagy megelégedésére. Gertrúdot ezen az előadáson Hunyady Margit, Melindát Szerémy Gizella, Tiborcot Szentgyörgyi István játszotta. "Emlékezzünk régiekről" címmel ugyancsak egy jeles színjátszási ünnepségre írt versét szavalta, amikor 1898. november 27-én megülték a debreceni első magyar nyelvű színielőadás 100-dik évfordulóját. Szintén az ő szellemének gyermeke volt színműve a "Bocskay István" (1892), és"Petőfi ébredése" (1887) című dramolett. Fordította Schiller "Don Carlos" (1881) , és a "Stuart Mária" (1887) című drámáit, francia eredetiből pedig "A süket-néma", "Az abbé", valamint a "Brutus és Lucrétia" színműveket. Irodalmi munkásságának elismeréseként tagja lett az Erdélyi Irodalmi társaságnak, valamint a nagyváradi Szigligeti-társaságnak, továbbá a debreceni Csokonai-körnek egyaránt.

E. Kovács Gyula a játékmester

Kevéssé ismert, hogy rendezett is. Többször és több helyszínen. Rendezői aranykora akkor jött el, amikor, a nála jóval fiatalabb Ditrói Mór került a a kolozsvári színház igazgatói székébe. Eleinte távolságtartással tisztelték meg egymást. Aztán amikor kibontakozott Ditrói színházrendezői zsenije egyértelműen és teljes emberként mellé állt E. Kovács, s igazgatósági idejének egyik legfőbb támasza lett. A nagy színpadi tapasztalatú színész finom eszközökkel, folyvást nevelte, de soha ki nem oktatta a tehetséges fiatalembert. Ditróit is hamar meggyőzte E. Kovács sokoldalú, magas szakmai igényű munkássága, és hamar zöld utat adott E. Kovács szinte valamennyi színházon belüli kezdeményezéseinek, sőt még darabválasztásainak is. Rendezői munkásságának legnevezetesebb része volt Madách műveinek színpadra állításai. Többek között Ecsedi átdolgozásában és rendezésében került színre, az addig csupán a könyvtárakban porosodó Mózes, Madách Imre eladdig nemjátszott darabja, 1888. február 20-án. "(...) Ünnepe volt tegnap este a Nemzeti Színháznak. Egy költői lángelme becses alkotása és egy hivatott művész magas színvonalon álló alakítása képezték az előadás vonzerejét(...)" -írta az Ellenzék másnapi száma (1888. 02. 21.). Később, 1891. január 13-án, egy másik Madách művet, a "Csák végnapjait" mutatták be, Ecsedi átdolgozásával és játékmesteri közreműködésével, majd 1892-ben vitte színpadra a "Férfi és nő"-t is, igaz gyér számú nézőinek azért mégis "elég művészi értéket és gyönyört" biztosított (Ellenzék, 1892. február 21.)

"Új erővel ébredt fel a pihentetés hosszú álmából" (Ellenzék, 1895. december 3.) Ditrói rendezésével Az ember tragédiája, amelynek Ádám alakítása lett nevezetes Ecsedi drámai alakítása révén. Ditrói mint játékmester jegyezte az előadást, de számos esetben hagyatkozott - mint mondják - Ecsedi meglátásaira, gyakorlati tapasztalatára is egy-egy jelenet színpadra állítása során. Színre alkalmazta még Vörösmarty: Vérnászát, s Goethe Faustjának első részét.

A színész és magánember

Nem elégedett meg szerzett színészi képességeivel, sem pedig adottságaival, szüntelenül képezte magát. Tanult, olvasott éjjel-nappal szakadatlan. Korábban említett irodalmi munkássága is ennek a szorgalmas életnek gyümölcse. Ő nem a komédiások bohém életét élte, hanem egész emberként megélt drámai művész volt, mind a színpadon, mind pedig magánemberként. Jószerével csak a hivatásának élt, amelyet szentnek tartott. Magánéletébe pedig szinte mindenki belepillanthatott, hiszen a városban lakott, gyermekei iskolába jártak, feleségével meg a piacra, élete szem előtt volt, de mindig szerényen, s visszahúzódva, mint bárki más Kolozsban. Naponta találkozhattak vele siettében, de amikor már bement az öltözőjébe megszűnt Kovács Gyulának lenni. Attól a perctől fogva már Hamlet, Lear, Othello, vagy Bánk - szóval az volt, akit aznap este megszemélyesített. Maszkját maga készítette, s nagy műgondot fordított erre a műveletre. Ilyenkor még pályatársai elől is elzárkózott, az egyébként udvarias és barátságos magántermészetű ember.

A XIX század második felének modernnek számító színjátszását képviselte játékával. Érzelmekre ható előadásmódjával, olyan hangokat tudott megütni, amelyek "belekaptak a szívekbe" (Heltai Nándor) Mondják: ott és annyira volt patetikus az alakítása, ahol, és amennyire kellett, mindenféle túlzások nélkül. Remek arányérzéke volt. Színészetének aranykora egybe esett Ditrói Mór igazgatási idejével, amely egyben a kolozsvári színház legjelentősebb korszaka lett. Ennek a korszaknak is az egyik legkiemelkedőbb ideje akkor jött el, amikor Ditrói meghírdette a Shakespeare-ciklusát, amelynek egyik meghatározó pillérét éppen Ecsedi Kovács személye jelentette. A Shakespeare-ciklus 1894. október 20-án kezdődött a Lear király bemutatójával, s 1895. február 16-án ért véget a III. Richárd premierjével. A tervezett húsz darab közül tizenhetet mutattak be egyetlen évad öt hónapja során. Gyakorlatilag hetente került sor új Shakespeare-bemutatókra. Az idő rövidsége miatt változó volt az előadások színvonala. Az előadásokról írott kritikák alapján tudunk képet formálni valamelyest egyes előadások színvonaláról, s ezen kritikák, főképp az Ellenzék hasábjain, a Lear király, az Ahogy tetszik, a Windsori víg nők, a Rómeó és Júlia, a Macbeth nagy műgonddal előkészített előadásait emelik ki, mindenütt Ecsedi Kovács alakításainak nagyszerűségéről szólva.

A Macbethről így ír az Ellenzék: "A tragédia legfőbb érdeme a Macbeth és feleségének jellemfejlesztésében van, kiket a költő a férfi és női jellemnek sok finoman árnyalt vonásával különböztet meg egymástól egy célra való törekvésükben, valamint tragikus bukásukban. Ezt a két remekül megalkotott jellemet, mely eltörölhetetlenül lelkünkbe vésődik, ha egyszer láttuk, sok művészettel és tanulmánnyal mutatták be E. Kovács Gyula és Hunyady Margit."

E. Kovács kivételes drámai erővel keltett életre a legnagyobb Shakespeare szerepeket: Macbethet, János királyt, Othellót, Hamletet, Coriolanust, vagy éppen a Lear királyt...stb.

"Avagy nem fejezte ki Kovács mindazon érzelmeknek terjedelmes skáláját, melyen Lear király lelkivilága keresztülmegy a legapróbb árnyalatokig mindenütt híven és mindig oly megrázó erővel és tartalommal, minőt csak Shakespeare lángesze tudott jellemeibe önteni, s aminőt cs E. Kovács Gyula művészete tud ma kifejezni? - (Ellenzék, 1894. október 21.)

A kritika nehezményezi, hogy különösen a ciklus végére kifáradtak a színészek, kihagyntak szövegrészeket, és az alakítások is meg-megrogynak. Ez alól E. Kovács kivétel talán egyedül. A Coriolanus előadásról feljegyezetett, hogy a színészek játékukkal, megjelenésükkel túl modernek egy antik időkben játszódó darabhoz, s "nem igazán találták bele magukat". (...) "Ehhez tanulmány kell. és a tanulmánnyal párosult kifejező tehetségnek megnyilatkozását igazi művészettel szemléltük tegnap E. Kovács Gyula alakításában" (Ellenzék, 1894. november 15.) Tehát az elmarasztalt Coriolanus bemutató kapcsán is megjegyzi a kritika E. Kovács példaértékű alakítását. Ő volt a lelke ennek a Shakespeare-ciklusnak. Ditrói Mór mellett az ő neve ragyog e nagyszerű vállalkozás során. "(...) Dicsérettel adózunk a rendezvény korrektségének, ami E. Kovács Gyula érdeme is egyben" (Ellenzék, 1894. október 21.) A Shakespeare-ciklus jelentősége messze túl mutat Kolozsvár határain, mert ehhez fogható úttörő tevékenység nemigen akadt akkor Európában. Például a Shakespeare-kultusz fenntartása végett évtizedekkel később, 1960-as években hozták csak létre Angliában, a kizárólag Shakespeare darabokat játszó Royal Shaksepeare Company társulatát. A ciklus jelentősége visszahatott magára a színházra is, hiszen a színészek játéka jelentősen megváltozott, elmélyültebbé vált, több nagy színészegyéniség ekkor jutott el művészetének csúcsára. Ez a felfokozott játékkövetelmény a művészi színvonal emelésének egyik kitűnő módszerének bizonyult. Ditrói hamarosan a megalakuló Vígszínház élére került, s E. Kovács személye egyfajta híd szerepet töltött be, Ditrói, és az utána jövő Janovics Jenő között, bár Janoviccsal már nem dolgozhatott együtt, korai halála ebben megakadályozta. A híd szerepe leginkább a színvonal, a kvalitás mértéken tartásában nyilvánult meg.

"Itt jön a fejedelem" súgtak össze az emberek a háta mögött, amikor végigment Kolozsvár utcáin. Fejedelemnek hívták maguk között sokan, a tetőtől talpig nagyúri megjelenésű, kifogástalan öltözékben járó, magas, jó kiállású férfit, a nélkül, hogy pózolt volna ebben a fejedelmi titulusban. Ha kevés ideje engedte el-eljárt a szamos-parti kiskocsmák benső szobáiba, hol meghitt csöndes baráti kör fogadta. A híres "rózsamáli" vagy "plébános" borvizes bor mellett eldalolgatott ilyenkor, mélyzengésű baritonján. Itt ilyen helyen született elhíresült népies műdala is, az akkoriban sokat játszott "Kétszer nyit" című is.

"Kétszer is nyit az akácfa virága,
Megbánod még galambom, de hiába,
Megbánod még visszasírsz még engemet,
De a szívnek kétszer nyitni nem lehet.
(refr.) Azt szerettem, aki megcsalt, kijátszott,
Az igaz szív mindig egyszer virágzott."

Halála

A segesvári síkon 1899. július 31-én a Petőfi Társaság nagyszabású ünnepet rendezett, a szabadságharcban ötven évvel azelőtt oly különös módon eltűnt nagy költő, Petőfi Sándor emlékére. A rendezőség fényes programot állított össze, amelyben az akkori Magyarország legjelentősebb nevei szerepeltek. Jókai Mór írta az egykori barát, és költőtárs emlékét felidéző ünnepi köszöntést, amelynek előadását az ország legkitűnőbb drámai színészére, Ecsedi Kovács Gyulára, a Petőfi Társaság tagjára bízta a rendezőség. Ezen a napon nem csak Segesváron emlékeztek meg a lánglelkű költőről, hanem valósággal ünneplőbe öltözött az egész ország. A fehéregyházai síkon megjelentek a kormány képviselői, törvényhatósági főemberek, a különböző irodalmi és művészeti társaságok képviselői, főnemesek, egyszerű polgárok egyaránt, és emberek tízezrei sorakoztak fel az eltűnés helyszínét, Petőfi jelképes sírját jelző emlékmű körül. Ragyogóan szép júliusi nap volt, felhőtlen kék ég, s a lobogók sokaságának halk nesze olyan ünnepi emelkedettséget varázsolt a helyre, amely méltó volt a költőhöz, s az elveszett szabadsághoz egyaránt. A program elkezdődött a dalkörök megnyitó énekével, majd a költőt méltató beszédek következtek. Az ünnepség egyik kiemelkedő pontjaként, Jókai ez alkalomra írott ódájának előadása végett előlépett a fekete magyar Attilába öltözött Ecsedi Kovács Gyula. Belefogott a szárnyaló óda érzelmektől átfűtött szavalatába teljes, és valódi átéléssel tolmácsolta a jelenlévő Jókai gondolatait. Az óda felénél túl járva egyszer csak megcsuklott hangja, majd szava elállt, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a nagy színész hirtelen összeesett. Már haldokolt, amikor leemelték az ünnepi emelvényről, s percek múlva befejezte földi pályafutását. Egykori példaképéhez Egressy Gáborhoz hasonlóan őt is előadás közben érte a halál, akárcsak Prohászka Ottokárt a lánglelkű püspököt, az egyetemi templom szószékén.

Búcsúztatása országos részvét mellett zajlott, mint állítják a szemtanú hitelességével beszámoló sajtótermékek: ilyen temetést az utolsó fejedelem óta Erdélyország nem látott. Az ország majd minden városa, s társadalmi szervezete, irodalmi köre képviseltette magát a gyászünnepségen. A budapesti Nemzeti Színházat Náday Mihály és Mihályfi Károly képviselte, míg Bartók Lajos személyében a Petőfi Társaság búcsúzott. A temetés alatt zárva voltak az üzletek, kávéházak, s vendéglők Kolozsvárott. Gyászfátyollal vonták be az útvonalon a gázlámpák buráit, s zúgtak Kolozsvár egyházainak harangjai mind. Az utcán amerre a temetési menet haladt végig sorfalat álltak az emberek, s hangosan zokogtak ifjak és vének, asszonyok és férfiak egyaránt. Kolozsvárott a Házsongárd-i temetőben helyezték örök nyugalomra, "ahol magyarnak lenni tiltva még nincs".

Írta és az összeállítást készítette: Takács István - www.szineszkonyvtar.hu - 2011.
Forrás: lásd Szakirodalom



© 2003 www.szineszkonyvtar.hu